2013. október 29., kedd

A nők, akik dobozba kényszerültek

Elgondolkodtató, hogy a kosztümös regényekben, filmekben a nőket a hagyományos szemlélet alapján két típus szerint kategorizálják az alkotók. Egy dobozba kényszerített valóság szerint.
Az első női karakter a jó családból származó, gazdag, személyiségét illetően első látásra is erős és határozott, de kimért fiatalasszony, aki mindig tudja hol a helye, mit kíván tőle az illem adott helyzetben, és ennek megfelelően cselekszik. Persze nem áll tőle távol a hideg és megfontolt kegyetlenség sem, de csak és kizárólag annak érdekében, hogy megóvja a magáról és a családjáról a külvilágnak vetített képet. Mindig hűvösen mosolyog, de sosem nevet teljes szívvel. Teljesíti minden kötelességét férjével szemben, de mivel okos is, gyakran sikerül elkerülnie az éjszakai tennivalókat. Erős kézzel fogja össze a háztartást, remekül tervez, szervez, irányít.  Hogy ezen felül mit érez- vannak-e egyáltalán egyéb érzései- ki tudja. Azonban a történet során, ahogy csökken az szereplői szükségessége- talán saját érdeklődése-, úgy fakul lassan hajának csillogása is, arca szinte beleolvad a háttérbe, eltűnik, mint régi poros kép a falon. Csak a ruha marad súlyos, látványos, hangsúlyosan emelkedő- süllyedő keblekkel, mint egy tartalom nélküli díszes páva.
Aztán ott a szegény-, de nem koldus sorsú asszony, aki szolgál. Egy háznál cseléd, bejárónő, esetleg ápolónő. Csupa szív lélek, kicsattanó egészség, vidámság, hétvégenként a kirakodóvásárra jár, mert ott muzsika is akad. Nem átall futni, játszani, mintha mindig süldő lány maradt volna, akárhogy tépázta is eddig az élet. Bár csinosan öltözik, tiszta és ápolt, külseje felületes szemlélődésre sohasem vetekedhet a gazdag úri asszonyéval.
A két sors egy dologban egyezik, s ez az ÚR, akiért mindketten rajonganak valamiért. De nem, nem az égi úrról van szó. A ház uráról, nagybetűkkel. A középkorúan is jóképű, jó modorú, udvarias, megértő, élces humorérzékkel megáldott, kissé csalódott, de ezt egyenes gerinccel tűrő etalonról. Ő a férfi. Ő, aki vadászni jár, lovagol, a társaság középpontja, de otthon is kitölti a teret. No persze, nem az egójával, hiszen bár tisztában van a képességeivel, nem kérkedik vele (ez nem felelne meg az imidzsének) de a szellemével van mindenütt jelen. Mindenki felnéz rá és bárki tanácsot kérhet tőle-nem fog csalódni. Nem csoda, ha a két kérdéses asszony is csügg minden szaván, amit kiejt vonzó vonalú száján. Természetesen ő a férj. A préda, akit a gazdag asszony családja ejtett a férfi ősi címének megszerzése érdekében. S a szegény asszony: a régi, beteljesületlen szerelem.
Tehát, alapfelállás szerint a férfi egyrészt jól szórakozik élete során, a háztartással dolga nincs, asszonya tervez, szervez, kézben tart. Másrészt keményen küzd, hogy a boldog házasság, a sikeres élet mázát fenntartsa. Összesítve elégedetlen- hogyan is lehetne más. Innentől már adott is a móka. Ők hárman együtt, párhuzamosan, néha egymásra merőlegesen, de visszafordíthatatlanul haladnak a „boldog” vég felé. Ez a befejezés eleve elrendeltetett, s csak attól függ, az író milyen társadalmi környezetből származik. Esetleg attól, hogy mennyire hajlamos a lázadásra. Mint egy döntésfa folyama, úgy áramlik a történet az emberi klisék zuhatagán.
A kifutás kétesélyes: nyerhet a józan ész, ezzel együtt az adott szó szavának igaza, a vállalt elkötelezettség, melyet megszegve sérülne a felállított kép is. Másrészt győzhet a szerelem is, a társadalmi korlátok ledöntésével élhet boldogan együtt a két régi szívtárs. No persze, egyik megoldás sem lehet tökéletes, néhány külső, de a főszereplőkhöz szervesen tartozó személy biztosan sérülni fog. Talán a közmegítélés is. Talán a boldogság is. S hogy mi lenne a jó megoldás? Ez igazán csak ízlés kérdése. Az biztos, hogy ezek a dobozba szorított személyiségek nem működhetnek örökké úgy, mint egy gép. Viselkedésük előbb, vagy utóbb biztosan el fog térni a társadalmilag elvártól.
Vajon jogos-e a gazdag fiatalasszony elvárása, hogy férje a használható vagyonért cserébe hűségesen és tisztelettel- ne adj isten- szeretettel bánjon vele. Csodálkozhatunk-e, ha az állandó távollétekre, kilengésekre, elvágyódásra merev visszautasítás a válasz. Felróható-e hibájának, ha már nem tud férjéhez vággyal közeledni, ha számára csak egy viaszbáb marad. Hiszen nem kap megbecsülést munkájáért- hiába ő tartja kézben a háztartást, rendez szó nélkül összejöveteleket, ezt természetesnek tekintik. A korai büszkeség, hogy férje oldalán peckesen sétálhat, mutogathatja „nyereményét”, az évek során frusztráltságba csap át, ami boldogtalansághoz vezet.
S a szegény asszony látszólag nemtörődöm vidámsága, a más asszony férjének óhajtása- nem törvényszerű-e adott helyzetben? Akinek egész életét a szükség, a mindennapi küzdelmek hálózzák be, nem csoda, ha levezetésként szélsőséges hozzáállást választ. Hol felelősségteljes, hol gyermeki, hol sír, hol nevet. Bár furdalja a kétség viselkedése miatt, mégis elfogadja a régi szerelem hívószavát.
S középen ott a férfi, az ideál, aki minden képnek meg kíván felelni, amit az emberi fejlődés, a korok során áthaladva elé állított.
Úgy látszik, ezek a klisék az évszázadok alatt ciklikusan változtak. Egy állandó elvárás köré csoportosul az egyre bővülő lista: utódot kell biztosítani. Ez a mag, amely sosem változik. A nőknek alapvető joguk és kötelességük ennek a pontnak megfelelni, különben nem is nők igazán. Talán ez az egyetlen olyan tétel, amelyet maguk a nők állítottak fel maguknak, és hangoztatnak főleg azok, akik ezt a feladatot már kipipálták az életüknek nevezett listán. A hagyományos, a nő férjhez megy, gyereket szül és nevel, háztartást vezet és főz mentalitásból a későbbi modern nő igyekezett kitörni. Már nem maradt otthon, munkát vállalt. Pénzt keresett. Ezzel együtt nőttek az igényei is. Szebb ruha, az alapvető higiéniánál magasabb szintű ápoltság. Jobb állás. Magasabb pozíció, több munkahelyi siker. Önérvényesítés az otthon falain kívül is. Vagy még inkább csak ott, hiszen a háztartással járó problémák megoldását, a bevásárlást, a gyereknevelést csak kevés számú társ tartotta munkának- következésképpen nem járt értük külön elismerés, dicséret. Na, igen, de a több idő a munkahelyen kevesebb időt jelent otthon. Egyenesen következett a házastársi elégedetlenség. A kedves feleség már nem elégszik meg a férj sikerével, saját részt követel. Már neheztel a háztartással járó felelősség egyoldalú megosztásával kapcsolatban. Már neki is van pénze, nincs mindenben a társára utalva. Jött a lovon átlendülés. A „modern” szüfrazsett, aki szinte megtagadva női mivoltát, küzd és harcol az új jogokért, és igyekszik kilépni a korábban megszokott falak közül a nagyvilágba. Úgy, hogy a régit teljesen elfelejti. Férfiként él, gondolkodik és cselekszik. Gyereket már nem nagyon vállal, nem fér bele az idejébe. Megmutatja, hogy mindenre képes, amire a férfi. A lágy női vonalak kezdtek teljesen elszögletesedni.
Azonban még a mai korunkban is világosan látszik, nagy átlagban a nők sohasem érnek el olyan megbecsülést és rangot- ezzel együtt fizetést-, mint a velük minden szempontból azonos szinten álló férfiak. Így érthető, ha lassan csiszolódott a kép, és a nő csak-csak visszatért az otthon falai közé- újra gyereket nevel és főz- boldogan és elégedetten várja haza urát nap végén, csinos ápolt, szenvedélyes- persze mindezt a saját munkája mellett. Mert azért ez az igény mindkét oldalról megmaradt. Jól jön a plusz pénz. Jól jön a „kiteljesedés”. Ez a modern társadalomban amúgy is alapvető elvárás. A következő mutálódott szint az a teljesen önálló nő, aki már nem a hagyományos munka útján jut pénzhez és sikerhez. Jó kapcsolatok útján szerzi meg, amire szüksége van. Állandó társa nincs, időnként egyedül él, nem jár dolgozni, csak vásárol és sétál. Ad magára. Pontosítva csak magával foglalkozik. Célkeresztben lófráló vad, akit érdemes elejteni, de megvan az ára. Felelősséget nem vállal, sem magáért, sem a tetteiért. Mint ahogy gyereket sem. S hogy vágyna-e rá? Hangoztatja, hogy nem. Boldog így, és elégedett. És hogy hová tart a női nem ezek után? Lehet, hogy mint a főnix, hamvaiba omlik, majd feltámad. Újra fellángol az igénye a hagyományos családmodell iránt. Talán újra inkább „csak” gyereket nevelne. Talán már nem szeretne munkába járni.

Akárhonnan is közelítjük meg a problémát, mindig újabb és újabb kérdések merülnek fel. Egy alapvető konklúzió azért mégis csak levonható: nem lehet a nőket dobozba kényszeríteni. Így, vagy úgy, de ki fognak belőle törni. S hogy mit szeretne elérni- férjet, gyereket, karriert, tudományos címet- hasztalan kliséket aggatni rájuk. Ezt jelenti a nő, és kész. Így egyben. 

2013. május 22., szerda

Szürreális születés

Valamikor réges-régen, közvetlenül a világ születése után, maradt egy kis gombócnyi alkotó energia a térben. Lebegett, finoman mocorgott ez a kis gömb, kezdődő tudatával is érezte, hogy befejezetlen ő még. Egyre csak igyekezett terjedni, megszületni teljes valójában. Ahogy múlt az idő, látta maga körül a folyamatos elmúlást, és rájött, mi az ő küldetése. Mint egy önálló entitás, saját tudattal és akarattal létrejön, létrehozza önmaga fizikai megvalósulását, hogy tevékenyen vegyen részt az életnek nevezett körforgásban. 
Egyre erre koncentrált, és saját maga felemésztésével lassan a kis gömb átalakult. Megszűnt körülötte a tágas tér, sötétség ölelte, burokba záródott. Levegőre vágyva kezdett kitörni. Lassan haladt, a szorítás nehezen engedte ki a karmai közül, úgy érezte a feszültségtől felrobban és hamvába hull.

De mint a főnix, ki nem hal meg végérvényesen sosem, a kis energia átalakulva, büszkén nézett a fénybe. S bár hunyorgott, még félig vakon is tudta, hogy sikerült, önmaga teremtője lett, mindent felfedezhet, amit addig csak kívülről láthatott. Indult is volna- de ekkor vette észre, hogy nem élőlény ő. Bár érző lény, de teste nem törzsből, lábból, karból áll, hanem sötét, hosszú, kemény fából és hajlékony bőrből, szívós, erős, mozdulatlanságában is fegyelmet követelő: ostor lett ő. 

Időtlen idők teltek el a kis ostor teremtődése óta. Mint egy gyorsított felvétel, úgy úszott el mellette az idő és a tér. Gigászi állatok másztak elő roppant tengerekből, mérgező növények leheltek bódító spórákat. Lüktetett az élet egyre, különös formájú lények szálltak alá az égből, arannyal bevont kőépületek emelkedtek, majd süllyedtek újra a földbe. Tűzgolyók repkedtek, szikla és gőz tőrt elő a mélyből, a mindenség élt és forrongott, küzdött és legyőzetett újra és újra. Az ostor bágyadt bódulatban hevert, míg egyszer csak megremegett alatta a föld, olyan hevesen, hogy úgy érezte szétszakad a teste. Hatalmas robajjal szétnyílt a porfelhő, a tömör sötétségből egy fényes folt közeledett egyre nagyobb sebességgel. 
Az ostor félelmében olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta. Reszketett, talán nyüszített is volna, ha a büszkesége engedi. Lassan legyőzte a félelmét és feltekintett. Meglepve észlelte, hogy furcsa nyugalom önti el, az érkezőben nem érzett semmi fenyegetőt. 

-Ki vagy te?
-Netsi vagyok. Egy ősi jóslat, ami újra ébreszt egy rég kihűlt gondolatot. A sorsod egybefonódik az enyémmel. Érted jöttem, a Tiéd vagyok. 

Így lett Netsi az ostoré. 
Netsi felemelte az ostort és lassan körbeforgatta. 

-Nézz körül jól ostor, mit látsz?

Az ostor pislogott, próbálta élesíteni látását, de csak összezavarodott attól, ami elterült előtte. Sötétség, csend, méla hullámzás egy ismeretlen világban. Szörnyű és gyönyörű alakok tűntek elő és oszlottak fel újra. Ha erősen figyelt, tompa zúgást hallott messziről. 

-Nem találsz semmit különösnek itt?

Ostor ekkor vette észre, hogy minden fordítva van körülötte. A derengő lidércek feje szinte a földet súrolta, a kopár fák gyökerei az ég felé törtek, a csapzott szárnyú furcsa madarak hátrafelé repültek. 

-Hiszen ez egy fejre állt világ!
-Fejére állt igen. De nézd tovább!

Ostor becsapva érezte magát, amiért Netsi nem segített neki többet. Ám eszébe ötlött régóta óhajtott küldetése, a saját tudat- tevékeny megvalósulása. 

-Többet akarok tudni, szükségem van rá!

És ekkor, mint egy villám vágott az agyába a gondolat: -itt minden fordítva van, nem csak a fizikai dolgok!

-Valóban. Fordítva látod a világot, mert a jóslat még nem teljesedett be egészen. Fordítva él itt minden, a létezés önmaga inverze, és a hit- szintén fordított! Nem érted, ostor? Úgy értelmeztél engem, hogy én a te sorsod vagyok. Az ostoré Netsi. De emiatt a világ csak fordítva tud létezni, érezned kell, mi a megoldás!
-A megoldás? Meg kell fordítani hát a világot, hogy minden újra az elrendelt útján tudjon haladni. 
-Nincs megszabott út, ostor. Sors létezik, de aszerint valósul meg, ahogy alakítod. 
Netsi a magasba emelte ostort. 
-Értsd meg, amit mondtam, ostor, akkor neked adom a jövő jelét, a végtelen titkát!
-Végre megértettem! 

Az ostor szavára megállt a világ, megszűnt a zúgás, dermedt lett minden, majd lassan újra megindult az élet, de most már a maga normális körforgásában. Beteljesedett a jóslat. 

-Azt hittem, az ostoré a jóslat. Az ostoré Netsi.....De nem csak a világ volt fordított, én is fordítva gondolkodtam. Hiszen a jóslat mutatja az utat. Tehát a jóslaté az ostor. Netsié az ostor. Óóó..Netsi-fordítva Isten! Netsi az Isten! Így az ostor-Isten ostora!!!

Így született meg hát Attila, Isten ostora. A kis energia önmaga alakította létét, sorsát, mert hitt benne, hogy képes rá. S hogyan teljesíti ki ezt a sorsot? Hogyan válik a kemény fából hús- vér ember? Hát, ez már egy másik történet...


(A kép a phoenixiskola.blog.hu-ról származik)

2013. május 3., péntek


Áll egy fűzfa a folyóparton. Lágyan ring a nyári szélben, levelei egyszer-egyszer érintik a fodrozódó víztükröt. Ahogy a körök bővülnek, úgy omlik szét a lelkem és kerül tőlem egyre távolabbra a valóság. Ősapáim tanítását követve én is ismétlődő mozgásban lelem meg a transzállapotot. A mozgás ritmusára dőlök, ringok előre- hátra, szemem elől lassan tűnnek el a levelek, a víz fodrok már egy másik világ kapuit nyitják meg, ahol régóta várnak rám a segítőim.

Egy egyszerű amerikai kisvárosból származom. A családom generációk óta ott él. Néhány száz évvel korábban még csak füves puszta volt a település helyén. Pár ember alkotta törzs, akik összefogtak, hogy megvédjék magukat a viszontagságok ellen. Ki voltak téve az időjárás szeszélyeinek, a vadállatok és az ellenséges törzsek támadásainak. Sátrakban tengették mindennapjaikat, vadásztak, azt ették, amit fogtak. Rövid életük fárasztó és veszélyes volt. Minden hitüket a sorsba vetették, minden cselekedetüket a szellemeknek ajánlották.

Dédszüleim idejében a lakók többségét már a kétkezi munka tartotta el. Páran a helyben termelt áruval kereskedtek. Csak ritkán lépték át a városkát övező rétek alkotta határt. Gondolkodásukat erősen befolyásolta az őseiktől örökölt babonás hit, a szellemek tisztelete. Napról napra, évről évre töltötték megszokott rendben az életüket, nem vártak többet, mint munkát, étkezést, néha pihenést, majd- halált. Egyszerűségükben voltak boldogok.   

Persze, az idő előre haladtával ennek a közösségnek a gondolkodása - ezzel együtt az élete is - megváltozott. Modernebbek lettek, már hajlandóak voltak a messziről érkező élelmiszert, használati tárgyakat is beengedni a boltokba, a gyerekek új ismereteket szívtak magukba a közeli városok állami iskoláiban. Az én életemben már nem jelent újdonságot a TV, a videojáték, a mobiltelefon, a sétáló idegenek a város utcáin. Egyszóval a modern kultúra szép lassan beférkőzött a korábban zárkózott emberek alkotta kis privát társadalomba.  Ma már úgy élünk, mint bárhol máshol Amerikában az emberek. Talán egy apróságot kivéve.

Nem emlékszem pontosan, mikor tudatosult bennem először, hogy az én családom más, mint a kolóniában élő többi ember. Mindenki, akit ismertem, vallásos volt, ez a kultúránk részeként ivódott belénk. A saját isteneinket féljük. Az eltávozott nagy vadászok szellemeiről ma is úgy tartjuk, segítséget nyújtanak annak, aki képes velük megtalálni a közös hangot.  Még csak pár éves voltam, amikor feltűnt, hogy öreg, megtört, vagy beteg emberek járnak hozzánk.  Néha egy-egy fiatal pár. Akkor még nem értettem ennek a jelentőségét, de hiába kérdezgettem anyámat, mindig csak kitérő válaszokat adott. Ám ahogy idősödtem, levontam a magam következtetéseit. A mi családunk ugyanis soha nem végzett olyan munkát, mint amit a többiek a városban. Nem jártunk ki a földekre és nem kereskedtünk. Anyám, nagyanyám ugyan mindketten szépen fontak, amivel elkészültek, nem adták el sosem. Csak ajándék lett belőlük a látogatók számára. Mégsem szenvedtünk hiányt semmiben. Akik jöttek, mindig hoztak magukkal valamit. Ételt, hasznos mindennapi tárgyakat, ruhát. Rajtam kívül csak egy gyerek volt a családban, a bátyám, aki két évvel volt nálam idősebb. Apám akkor még nem volt ugyan öreg, de összeaszalódott, mintha évekig a napon száradt volna. Nagyapám már a születésem előtt eltávozott a másvilágra. Volt a háznak egy olyan szobája, amit mindig zárva tartottunk. Csak akkor nyitotta ki apám, ha a vendég érkezett. Őket mindig ebbe a szobába invitálta. Nekem nem volt szabad belépnem, még csak bekukucskálnom sem. A bátyám mehetett be egyedül, de ős is csak apám kíséretében. Furcsálltam a dolgot, mert amúgy összetartó család voltunk, és apám mindig tisztelte, szerette anyámat, velünk, gyerekekkel is jól bánt. A zárt szoba, és a rengeteg beteg ember miatt úgy gondoltam, apám valamiféle gyógyító. A gyógyfüveit tartja a szobában, amik ritkán nyílnak, nehéz őket beszerezni, ezért vigyázni kell rájuk. Beletörődtem, hogy nem léphetek be oda.

Egy napon, éles zajra ébredtem. 


-Folyt. köv.-

2013. március 9., szombat

Üt az óra


Látod a holdat, Szerelmem, hogy süt le ránk? Üt az óra...hallod csalóka énekét? Marja szívem a vágy, jöjj, kérlek, vonj karodba, ölelj át, nincs hátra sok időnk, mindjárt véget ér a világ. Derengő holdvilág töri meg a köd fátylát, csak egy pár táncol, ne gondolkozz Kedvesem! Elmúlik ez a pillanat, belehalunk mindketten!

Te és Én, az éj örvénylő tengerén, elomlunk könnyedén, megtörik a varázs, hát ne engedd még! Szoríts, csókolj, táncolj, mint egykor rég! Körbe- körbe, űz a láng, ez a halál? Érzem hideg szelét, ments meg hát!
Egy ócska kis keringő, ennyi jut még nekünk, gyere, add a kezed, szíved már úgyis enyém.  Csak egy utolsó tánc, egy apró fuvallat, ennyi a sorsunk, egy végső vallomás, de ezt el kell járnunk.

Te és Én az éj díszes zenedobozán, kettecskén siklunk a bűn sötét bársonyán, kérlek, ne engedj még!
Körbe- körbe, könnyedén, bűvös érzés, repít, taszít, vonz és húz. Egy lépés előre, egy hátra- szemedbe nézek, örvénylek- röpke gyönyör,  zuhanok- tarts még, tarts örökké, de legalább ez a pillanat legyen miénk! Csalóka mámor, önhitt szenvedély, apró hazugság: nem lesz vége soha már?

Te és Én az éj örök körhintáján,  ülünk a cifra hintón, vagy tán a lovon, nem is tudom már...Örök körforgás, csodás kincs, méltó gyönyör; csak egy táncot , egy utolsót! Aztán engedlek, hidd el, nem hagyok mély sebet, az enyém súlyosabb- tépett szélű vérző kín, de egyszer majd ez is beheged...Nem kell gyógyfű, olcsó varázs, bűbáj, mákony, tévedés, nem kell válasz, csak nézz rám egyszer, ölelj még! Ölelj, csókolj, add a szád, éltet még a csalfa remény, örök tánc...De csitt: üt az óra megint...

2013. március 6., szerda

Torzonborz

Etetem a sárkányt. 
    A mai nap, pár napja, egy hete, egy hónapja...? Nem is tudom, mikor vettem magamhoz. Csak azt vettem észre, hogy itt él velem együtt a lakásban és hízik. Már kitölti a szobát, de csendben tovább dagad, halkan pöfékel, és- hiába is szépíteném- már tüzet is okád. Nem kell hozzá különösebben noszogatni. Elég ha valamivel nem elégedett. Talán azt szeretné, ha vakargatnám a hátát. Vagy kapna néha egy kis finomságot. Vagy ha megdicsérném, milyen tehetséges sárkány. Tényleg nem tudom. 
  Viszont arra gondoltam, talán jót tenne neki, ha néha kivinném sétálni. Persze pórázon, és bár a hagyományos méretű szájkosár nem fér a pofájára, azért elindultunk. Nem rejtette véka alá a véleményét. Nem tetszett neki a liftben a szomszéd néni kutyája. A kóbor macska a ház előtt. A járdán parkoló autók. A szembe jövő emberek, mert bár mindegyik másmilyen, nyilván mindegyik csak őt kritizálja, persze, hiszen egy sárkány. Nem megszokott látvány egy lakótelepen. 
   Na jól van, itt kint elég hideg van, talán délután elmehetünk együtt egy kis testedzésre. Levezeti a stresszt, meg jó alakot ígér, miért ne? Legalább szaunázni is mehetünk. Így hát ruha- cipő a táskába, táska a hátra, póráz ismét a kézbe, arccal előre indulás. 
Szemtelen a recepciós csaj. Sokan vannak az öltözőben. Rossz a zene. Hm.
Túl hangosan beszélgetnek, a szauna a kikapcsolódásról szól, nem? DE! Akkor fogják végre be. Amúgy sem érdekes a téma...
Oké, ez sem jött be, talán nagyobb kihívás kell. Holnap irány a munkahely, ott elfoglalhatod magad. Bizonyíthatsz. Ekkor hallottam először csendben szűkölni. Mi az, nézek rá, csak nem gondolod, hogy nem fogsz megfelelni? De, csak...szóval...mindegy, menjünk. 
Jó. Másnap mentünk. 
  Forgalmas iroda, rengeteg ember, ügyfelek, folyik a nagybetűs a Munka. Itt mindenki fontos, minden telefon életbe vágó, nem lehet megállni. Pörgés, irányítás,alázat, meghasonulás. Nézem a sárkányt, nagyon csendes. Ez az, ez a helyzet végre megfelel a finnyás őkelmének. Rám néz. Szomorú a képe, keserű a ránc a szája szegletében.

-Mi van, ez sem jó? 
-De, jó. Csak fáradt vagyok. Talán a tegnapi torna. 

Sebaj, ebéd, újabb rohanós órák, még több probléma, amit le lehet küzdeni. Le kell küzdeni. 
Egy szöszi csaj közelít felém, a sárkány megvetően méregeti. 

-Mi van megint? 
-Ennek is csak szívesség kell, meglátod!

Szöszi csaj megáll előttünk. 

-Helyes sárkány!
-Köszi. 
-Arra gondoltam, meló után beülhetnénk egy kávéra, beszélgetni. Nekem is van házi állatom...
-Szintén sárkány?
-Nem, csak egy selyemhernyó. De ha jól nevelem, pillangó lesz belőle.
-Érdekes... Jó, végül is ráérek. 
-Szuper! Akkor még keressük egymást!

Szöszi csaj távozása után győztes mosollyal fordulok a sárkányhoz. 

-Látod, nem is akart semmit, csak társaságot. 
-Na ja, csak hogy a nyomi lepkéjével felvághasson...
-Oké, most már tényleg unlak. Neked semmi sem jó?
-Hagyjál békén!

Szöszivel egy kávézóba megyünk. Sárkányt kis unszolás után beengedik. Szösziből ömlik a szó. Nem igazán tudok figyelni, lesnek kell sárkányt, mit csinál. Rendkívül agresszív módon morog és füstöt ereget mindkét orrlyukán. Flegma pofával vizslatja a többi vendéget, akik egyre idegesebben pillantgatnak felénk. Nem lesz ez jó, javaslom, hogy induljunk haza felé. Érzem a közönség megkönnyebbült sóhaját.
Kint sárkányról leveszem a pórázt, úgyis csak rángatja, ne a karomat tépje ki, inkább fusson, fárassza ki magát. 
Szöszi elbúcsúzik. Nem mondja, de elég nyilvánvaló, hogy nem gyakran fogunk összejárni. Megértem, én sem akarnék egy ilyen megkeseredett társaságot.
Dühösen méregetem sárkány vágtató hátát. Nem érdekel, hogy végre felszabadultnak tűnik, magamhoz hívom is gorombán neki támadok. 

-Miért kellett ez? Soha nem bírsz magaddal? Neked semmi sem jó? Mindig csak kötekedsz, bántasz másokat, ítélkezel! MI VAN VELED?

  Összeszűkül a szeme. Hunyorog. Mi az, csak nem bőg? Ne már, felnőtt sárkány ilyet nem tesz. Halkan beszélni kezd. Hogy én sohasem szerettem őt. Azt sem vettem észre, hogy hozzám költözött. Egy fedél alatt lakunk, de nem ismerem a valós igényeit. Adok enni, meg vizet, és a napi egészségügyi testmozgást is biztosítom. De elismerést sosem kap. Tőlem nem. Nem mondom hogy jól néz ki a pikkely a hátán, hogy tehetséges a tűzokádásban, hogy igazi egyéniség, akit önmagáért lehet tisztelni és elfogadni. Neki örökké csak meg kell felelnie, meg bizonyítania, miközben azzal se vagyok tisztában, hogy mi teszi boldoggá. Csak a panaszkodást hallom meg, és a kötekedést, pedig csak a figyelmet akarta magára felhívni, hogy ő mindig itt van velem, állandóan mellettem áll, fogadjam végre el!

Nézem ezt a szipogó nagy mamlasz sárkányt. Összeszorul a gyomrom és nekem is sírnom kell. Talán én sem vagyok még elég felnőtt. Talán eddig csak a ketrecet láttam, nem alatta az asztalt, amin mindig is állt. Talán nem béklyó, hanem biztonság. Hidd el sárkány, sajnálom! Szeretlek és elfogadlak, olyannak, amilyen vagy. Mert velem vagy. Mert egy vagy velem. Azt gondoltam, ha nem kényszerítelek rá az állandó kihívásokra nem fogsz gazdádként tisztelni. Hiszen úgy nem adok megfelelő keretet az életednek. 
Nem bírom tovább, elfutok mellette, majd jön, ha akar. Kínoz a félelem és a lelkiismeret furdalás. Mit tettem? 
  Hazaérek. A lakás csendes és sötét. Hát nem jön haza többé. Elüldöztem. Nagy cseppekben gördül le a könny az arcomon. Azért sem törlöm le. A kezem valami hűvösnek ütődik. Óvatosan tapogatom. Rücskös felület, formátlan alak, szárnyak...? Sárkány! Hát mégis visszajöttél? De valami furcsa. Felkapcsolom a villanyt és jobban megvizsgálom. Nem szól, csak néz. Nagy, kerek, reménykedő szemekkel. A teste már nem tölti ki a szobát. Újra kis kölyök méretű szobasárkány. 

Ekkor értem meg. Ez a kis sárkány az én elfelejtett gyermeki énem. Akinek egykor ígéretet tettem, hogy mindig boldog lesz és mindig szeretni fogom, akármilyen is lesz felnőttként. De becsaptam. 

Adott még egy esélyt....


2013. március 4., hétfő

...Nem gondoltam volna, hogy ezt válaszolja. Mindig olyan jókedvűnek tűnt, és leginkább gondtalannak. Ahogy ültünk egymás mellett a kápolna tetején, lábunk előtt elterülve a város, egy- két pillanatra elfelejtettem mindent. Újra egyszerűnek tűnt a világ. Egyszerűnek és boldognak. Mint amikor kisgyermekként az ember a folyamatos rohangálás után leveti magát a földre és csak fekszik, érzi a fű illatát, látja maga fölött a kék eget, pár madarat és minden olyan végtelenül könnyűnek látszik. Amikor még nincs felelősség, bűntudat és megbánás. Nem kell minden cselekedet előtt megfontoltan gondolkodni. 

Oldalra sandítottam. Csak nézett maga elé meredten, de nem a szikrázó napsütést látta, sem a gőzölgő járdákat eső után párologva. A saját világában járt, ahol a könnyelműség gyorsan megbosszulta magát. Két hete tudja, hogy terhes. 

Terhes tizenhét évesen, terhes egyedülálló anya gyermekeként, terhes szegényként, terhes végzettség nélkül, terhes- egyedül. Mert a "SZERELEM", három hónap lángolás, nevetés, önfeledt hancúrozás után lelépett. Szó nélkül. 

Szerintem várható volt. Amikor megpróbáltam figyelmeztetni, hogy ez a srác is csak szórakozni akar, megsértődött, és egy hétig nem beszélt velem. "Szórakozni, mint, te, ugye?" 
Pedig ismerem a fajtánkat. Mit vár ennyi idősen? Tény, hogy Robi egy gerinctelen bunkó is volt. De nem ígért semmit, ezt Emma is tudja. Mi a fenét lehet ilyenkor tenni? 

-Emma.
-Hm.
-Emma, nézz rám! Gondolod, hogy tényleg ez a legjobb megoldás?
-Tudsz jobbat? Tudsz olyat mondani, ami jó megoldás? Persze, Neked könnyű, nincs terhes barátnő a nyakadon, nincsenek megélhetési problémáid, nincs egy alkoholista anyád, akit csak a pia éltet!
-Ne csináld ezt...
-Áá, sajnálom.! Nem akartam...tudom, mindig csak jót akartál nekem, de ebben nem tudsz segíteni. Meg kell tennem!

-folyt. köv.-

2013. február 27., szerda

Ne!


Csukva van a szemem. Szorosan összezárom, számat is préselem, szinte levegőt sem veszek. Nem akarom hallani, nem akarom érezni, nem akarom tudni. Nem vagyok itt. Szenvedek. Lassan mozdulok csak, lábam alatt halkan roppan egy ág. Ez is halott. A hideg mindent átjár, körbevesz, magához húz, felemészt. Átadom neki magam. Ez vagyok én, a télhez tartozom, benne nem csalódom, mindig szikrázó, tiszta és öntudatos. Egy vagyok vele. Könnyebb így, ha nem kell termékenynek lenni, vidámnak lenni, felszabadultnak lenni, bonyolultnak lenni, boldognak lenni.  Elég marconán meredni és fagyos lehelettel taszítani.  De már fázom. Újra megmozdulok. Csak picit, épp hogy megmozgatom a pilláimat. Éles fény szökken elém, csalárd módon táncol. Önkéntelenül követem. Kinyújtom felé a kezem, de elkapni nem tudom. Legyen. Hát bátran szembenézek vele, tágra nyitott szemmel vizslatom. Nem értem. Jeget vártam, mindent belepő hótakarót, ijedt csendet és fagyos tiszteletet. Akkor mi ez? Méla vicc talán, tréfa, vagy csak játék? Mi ez a csepegő jóindulat, ez a megbocsátó ernyedt öröm, ez a puha, süppedős séta? Roppan lelkemen a páncél…látom a tündért, a fák törzse mögött bujkál, de nem játszom vele. Haragszom rá, mert becsapott. Talán ott, a domb túloldalán, újra meglelem a Telem. Elindulok, nem is érzem a lábam, visz magától az indulat, feszít a vágy, hogy elérjem, és újra beburkolózzam a nem akarással. Bárhová lépek, olvadó jég és poshadt gomba szaga, lottyadt moha, NEM! Nem akarom másnak érezni, nem akarom a parazsat, a feszítő lángot, a tetterőt. Hagyj engem, Tavasz, hagyj békén. Már futok, menekülök, kapkodom a levegőt, hátranézek a vállam fölött, ez nem lehet, követ engem, leterít és legyőz, de nem hagyhatom. Mi lesz velem az ismerős hideg fal nélkül, ami biztonságot nyújt, mi várhat rám a szoknyád széle mellett? Engedj utamra, kérlek! Álnok tündér, megint itt sündörög, madarakat hoz. Hallom a daluk, a meleget ünneplik teli torokból. Hát nincs jobb dolguk? Mit érdekel engem, elfutok, suhannak a fák mellettem, már látom a domb tetejét, mindjárt elérem, várj áldott tél, jövök! Lihegve, fulladozva, köhögve vetem magam a földre és gurulok le a domboldalon, magam mögött hagyva a csicsergést, a derengő meleget, a tündért…A hátamon fekszem. Lassan enyhül a légzésem. Már nyugodt vagyok, megmenekültem.  Halk roppanás. Egy ág? Az nem lehet, nem mozdulok. Megint roppant valami. Furcsa. Süllyedek? Egyre hidegebb a hátam alatt a föld. Süllyedek. Ijedten ülök fel, körülöttem mindenhol szakadó jégburok! A folyóba zuhanok! Már cinikus a tündér nevetése,de nem engedem, hogy nyerjen. Óvatosan csúszom a part felé, lassan kapaszkodom, ujjpercről ujjpercre húzom közelebb magam a földhöz. Elérem, köszönöm! Elönt a hála. Pihegek. Fekszem a hátamon. Hallom a nevetést. Lágy, mindent tudó nevetés. Hát mégis Ő nyert. Fölöttem az ágak izgatottan morajlanak, a fény simogat, a madarak elégedetten sürgölődnek. Egy pihe ér az arcomhoz, megfogom, megnézem, mi az. Egy rügy kipattant és egy óvatlan szirom idő előtt elhagyta otthonát. Nézem a szirmot és végre megértem: Immár a Tavaszé vagyok!