Csukva van a szemem. Szorosan
összezárom, számat is préselem, szinte levegőt sem veszek. Nem akarom hallani,
nem akarom érezni, nem akarom tudni. Nem vagyok itt. Szenvedek. Lassan mozdulok
csak, lábam alatt halkan roppan egy ág. Ez is halott. A hideg mindent átjár,
körbevesz, magához húz, felemészt. Átadom neki magam. Ez vagyok én, a télhez
tartozom, benne nem csalódom, mindig szikrázó, tiszta és öntudatos. Egy vagyok
vele. Könnyebb így, ha nem kell termékenynek lenni, vidámnak lenni,
felszabadultnak lenni, bonyolultnak lenni, boldognak lenni. Elég marconán meredni és fagyos lehelettel
taszítani. De már fázom. Újra
megmozdulok. Csak picit, épp hogy megmozgatom a pilláimat. Éles fény szökken
elém, csalárd módon táncol. Önkéntelenül követem. Kinyújtom felé a kezem, de
elkapni nem tudom. Legyen. Hát bátran szembenézek vele, tágra nyitott szemmel
vizslatom. Nem értem. Jeget vártam, mindent belepő hótakarót, ijedt csendet és
fagyos tiszteletet. Akkor mi ez? Méla vicc talán, tréfa, vagy csak játék? Mi ez
a csepegő jóindulat, ez a megbocsátó ernyedt öröm, ez a puha, süppedős séta? Roppan
lelkemen a páncél…látom a tündért, a fák törzse mögött bujkál, de nem játszom
vele. Haragszom rá, mert becsapott. Talán ott, a domb túloldalán, újra meglelem
a Telem. Elindulok, nem is érzem a lábam, visz magától az indulat, feszít a
vágy, hogy elérjem, és újra beburkolózzam a nem akarással. Bárhová lépek,
olvadó jég és poshadt gomba szaga, lottyadt moha, NEM! Nem akarom másnak
érezni, nem akarom a parazsat, a feszítő lángot, a tetterőt. Hagyj engem,
Tavasz, hagyj békén. Már futok, menekülök, kapkodom a levegőt, hátranézek a
vállam fölött, ez nem lehet, követ engem, leterít és legyőz, de nem hagyhatom.
Mi lesz velem az ismerős hideg fal nélkül, ami biztonságot nyújt, mi várhat rám
a szoknyád széle mellett? Engedj utamra, kérlek! Álnok tündér, megint itt
sündörög, madarakat hoz. Hallom a daluk, a meleget ünneplik teli torokból. Hát
nincs jobb dolguk? Mit érdekel engem, elfutok, suhannak a fák mellettem, már
látom a domb tetejét, mindjárt elérem, várj áldott tél, jövök! Lihegve,
fulladozva, köhögve vetem magam a földre és gurulok le a domboldalon, magam
mögött hagyva a csicsergést, a derengő meleget, a tündért…A hátamon fekszem.
Lassan enyhül a légzésem. Már nyugodt vagyok, megmenekültem. Halk roppanás. Egy ág? Az nem lehet, nem
mozdulok. Megint roppant valami. Furcsa. Süllyedek? Egyre hidegebb a hátam
alatt a föld. Süllyedek. Ijedten ülök fel, körülöttem mindenhol szakadó
jégburok! A folyóba zuhanok! Már cinikus a tündér nevetése,de nem engedem, hogy
nyerjen. Óvatosan csúszom a part felé, lassan kapaszkodom, ujjpercről ujjpercre
húzom közelebb magam a földhöz. Elérem, köszönöm! Elönt a hála. Pihegek.
Fekszem a hátamon. Hallom a nevetést. Lágy, mindent tudó nevetés. Hát mégis Ő nyert. Fölöttem az
ágak izgatottan morajlanak, a fény simogat, a madarak elégedetten sürgölődnek. Egy
pihe ér az arcomhoz, megfogom, megnézem, mi az. Egy rügy kipattant és egy
óvatlan szirom idő előtt elhagyta otthonát. Nézem a szirmot és végre megértem:
Immár a Tavaszé vagyok!
