2013. március 9., szombat

Üt az óra


Látod a holdat, Szerelmem, hogy süt le ránk? Üt az óra...hallod csalóka énekét? Marja szívem a vágy, jöjj, kérlek, vonj karodba, ölelj át, nincs hátra sok időnk, mindjárt véget ér a világ. Derengő holdvilág töri meg a köd fátylát, csak egy pár táncol, ne gondolkozz Kedvesem! Elmúlik ez a pillanat, belehalunk mindketten!

Te és Én, az éj örvénylő tengerén, elomlunk könnyedén, megtörik a varázs, hát ne engedd még! Szoríts, csókolj, táncolj, mint egykor rég! Körbe- körbe, űz a láng, ez a halál? Érzem hideg szelét, ments meg hát!
Egy ócska kis keringő, ennyi jut még nekünk, gyere, add a kezed, szíved már úgyis enyém.  Csak egy utolsó tánc, egy apró fuvallat, ennyi a sorsunk, egy végső vallomás, de ezt el kell járnunk.

Te és Én az éj díszes zenedobozán, kettecskén siklunk a bűn sötét bársonyán, kérlek, ne engedj még!
Körbe- körbe, könnyedén, bűvös érzés, repít, taszít, vonz és húz. Egy lépés előre, egy hátra- szemedbe nézek, örvénylek- röpke gyönyör,  zuhanok- tarts még, tarts örökké, de legalább ez a pillanat legyen miénk! Csalóka mámor, önhitt szenvedély, apró hazugság: nem lesz vége soha már?

Te és Én az éj örök körhintáján,  ülünk a cifra hintón, vagy tán a lovon, nem is tudom már...Örök körforgás, csodás kincs, méltó gyönyör; csak egy táncot , egy utolsót! Aztán engedlek, hidd el, nem hagyok mély sebet, az enyém súlyosabb- tépett szélű vérző kín, de egyszer majd ez is beheged...Nem kell gyógyfű, olcsó varázs, bűbáj, mákony, tévedés, nem kell válasz, csak nézz rám egyszer, ölelj még! Ölelj, csókolj, add a szád, éltet még a csalfa remény, örök tánc...De csitt: üt az óra megint...

2013. március 6., szerda

Torzonborz

Etetem a sárkányt. 
    A mai nap, pár napja, egy hete, egy hónapja...? Nem is tudom, mikor vettem magamhoz. Csak azt vettem észre, hogy itt él velem együtt a lakásban és hízik. Már kitölti a szobát, de csendben tovább dagad, halkan pöfékel, és- hiába is szépíteném- már tüzet is okád. Nem kell hozzá különösebben noszogatni. Elég ha valamivel nem elégedett. Talán azt szeretné, ha vakargatnám a hátát. Vagy kapna néha egy kis finomságot. Vagy ha megdicsérném, milyen tehetséges sárkány. Tényleg nem tudom. 
  Viszont arra gondoltam, talán jót tenne neki, ha néha kivinném sétálni. Persze pórázon, és bár a hagyományos méretű szájkosár nem fér a pofájára, azért elindultunk. Nem rejtette véka alá a véleményét. Nem tetszett neki a liftben a szomszéd néni kutyája. A kóbor macska a ház előtt. A járdán parkoló autók. A szembe jövő emberek, mert bár mindegyik másmilyen, nyilván mindegyik csak őt kritizálja, persze, hiszen egy sárkány. Nem megszokott látvány egy lakótelepen. 
   Na jól van, itt kint elég hideg van, talán délután elmehetünk együtt egy kis testedzésre. Levezeti a stresszt, meg jó alakot ígér, miért ne? Legalább szaunázni is mehetünk. Így hát ruha- cipő a táskába, táska a hátra, póráz ismét a kézbe, arccal előre indulás. 
Szemtelen a recepciós csaj. Sokan vannak az öltözőben. Rossz a zene. Hm.
Túl hangosan beszélgetnek, a szauna a kikapcsolódásról szól, nem? DE! Akkor fogják végre be. Amúgy sem érdekes a téma...
Oké, ez sem jött be, talán nagyobb kihívás kell. Holnap irány a munkahely, ott elfoglalhatod magad. Bizonyíthatsz. Ekkor hallottam először csendben szűkölni. Mi az, nézek rá, csak nem gondolod, hogy nem fogsz megfelelni? De, csak...szóval...mindegy, menjünk. 
Jó. Másnap mentünk. 
  Forgalmas iroda, rengeteg ember, ügyfelek, folyik a nagybetűs a Munka. Itt mindenki fontos, minden telefon életbe vágó, nem lehet megállni. Pörgés, irányítás,alázat, meghasonulás. Nézem a sárkányt, nagyon csendes. Ez az, ez a helyzet végre megfelel a finnyás őkelmének. Rám néz. Szomorú a képe, keserű a ránc a szája szegletében.

-Mi van, ez sem jó? 
-De, jó. Csak fáradt vagyok. Talán a tegnapi torna. 

Sebaj, ebéd, újabb rohanós órák, még több probléma, amit le lehet küzdeni. Le kell küzdeni. 
Egy szöszi csaj közelít felém, a sárkány megvetően méregeti. 

-Mi van megint? 
-Ennek is csak szívesség kell, meglátod!

Szöszi csaj megáll előttünk. 

-Helyes sárkány!
-Köszi. 
-Arra gondoltam, meló után beülhetnénk egy kávéra, beszélgetni. Nekem is van házi állatom...
-Szintén sárkány?
-Nem, csak egy selyemhernyó. De ha jól nevelem, pillangó lesz belőle.
-Érdekes... Jó, végül is ráérek. 
-Szuper! Akkor még keressük egymást!

Szöszi csaj távozása után győztes mosollyal fordulok a sárkányhoz. 

-Látod, nem is akart semmit, csak társaságot. 
-Na ja, csak hogy a nyomi lepkéjével felvághasson...
-Oké, most már tényleg unlak. Neked semmi sem jó?
-Hagyjál békén!

Szöszivel egy kávézóba megyünk. Sárkányt kis unszolás után beengedik. Szösziből ömlik a szó. Nem igazán tudok figyelni, lesnek kell sárkányt, mit csinál. Rendkívül agresszív módon morog és füstöt ereget mindkét orrlyukán. Flegma pofával vizslatja a többi vendéget, akik egyre idegesebben pillantgatnak felénk. Nem lesz ez jó, javaslom, hogy induljunk haza felé. Érzem a közönség megkönnyebbült sóhaját.
Kint sárkányról leveszem a pórázt, úgyis csak rángatja, ne a karomat tépje ki, inkább fusson, fárassza ki magát. 
Szöszi elbúcsúzik. Nem mondja, de elég nyilvánvaló, hogy nem gyakran fogunk összejárni. Megértem, én sem akarnék egy ilyen megkeseredett társaságot.
Dühösen méregetem sárkány vágtató hátát. Nem érdekel, hogy végre felszabadultnak tűnik, magamhoz hívom is gorombán neki támadok. 

-Miért kellett ez? Soha nem bírsz magaddal? Neked semmi sem jó? Mindig csak kötekedsz, bántasz másokat, ítélkezel! MI VAN VELED?

  Összeszűkül a szeme. Hunyorog. Mi az, csak nem bőg? Ne már, felnőtt sárkány ilyet nem tesz. Halkan beszélni kezd. Hogy én sohasem szerettem őt. Azt sem vettem észre, hogy hozzám költözött. Egy fedél alatt lakunk, de nem ismerem a valós igényeit. Adok enni, meg vizet, és a napi egészségügyi testmozgást is biztosítom. De elismerést sosem kap. Tőlem nem. Nem mondom hogy jól néz ki a pikkely a hátán, hogy tehetséges a tűzokádásban, hogy igazi egyéniség, akit önmagáért lehet tisztelni és elfogadni. Neki örökké csak meg kell felelnie, meg bizonyítania, miközben azzal se vagyok tisztában, hogy mi teszi boldoggá. Csak a panaszkodást hallom meg, és a kötekedést, pedig csak a figyelmet akarta magára felhívni, hogy ő mindig itt van velem, állandóan mellettem áll, fogadjam végre el!

Nézem ezt a szipogó nagy mamlasz sárkányt. Összeszorul a gyomrom és nekem is sírnom kell. Talán én sem vagyok még elég felnőtt. Talán eddig csak a ketrecet láttam, nem alatta az asztalt, amin mindig is állt. Talán nem béklyó, hanem biztonság. Hidd el sárkány, sajnálom! Szeretlek és elfogadlak, olyannak, amilyen vagy. Mert velem vagy. Mert egy vagy velem. Azt gondoltam, ha nem kényszerítelek rá az állandó kihívásokra nem fogsz gazdádként tisztelni. Hiszen úgy nem adok megfelelő keretet az életednek. 
Nem bírom tovább, elfutok mellette, majd jön, ha akar. Kínoz a félelem és a lelkiismeret furdalás. Mit tettem? 
  Hazaérek. A lakás csendes és sötét. Hát nem jön haza többé. Elüldöztem. Nagy cseppekben gördül le a könny az arcomon. Azért sem törlöm le. A kezem valami hűvösnek ütődik. Óvatosan tapogatom. Rücskös felület, formátlan alak, szárnyak...? Sárkány! Hát mégis visszajöttél? De valami furcsa. Felkapcsolom a villanyt és jobban megvizsgálom. Nem szól, csak néz. Nagy, kerek, reménykedő szemekkel. A teste már nem tölti ki a szobát. Újra kis kölyök méretű szobasárkány. 

Ekkor értem meg. Ez a kis sárkány az én elfelejtett gyermeki énem. Akinek egykor ígéretet tettem, hogy mindig boldog lesz és mindig szeretni fogom, akármilyen is lesz felnőttként. De becsaptam. 

Adott még egy esélyt....


2013. március 4., hétfő

...Nem gondoltam volna, hogy ezt válaszolja. Mindig olyan jókedvűnek tűnt, és leginkább gondtalannak. Ahogy ültünk egymás mellett a kápolna tetején, lábunk előtt elterülve a város, egy- két pillanatra elfelejtettem mindent. Újra egyszerűnek tűnt a világ. Egyszerűnek és boldognak. Mint amikor kisgyermekként az ember a folyamatos rohangálás után leveti magát a földre és csak fekszik, érzi a fű illatát, látja maga fölött a kék eget, pár madarat és minden olyan végtelenül könnyűnek látszik. Amikor még nincs felelősség, bűntudat és megbánás. Nem kell minden cselekedet előtt megfontoltan gondolkodni. 

Oldalra sandítottam. Csak nézett maga elé meredten, de nem a szikrázó napsütést látta, sem a gőzölgő járdákat eső után párologva. A saját világában járt, ahol a könnyelműség gyorsan megbosszulta magát. Két hete tudja, hogy terhes. 

Terhes tizenhét évesen, terhes egyedülálló anya gyermekeként, terhes szegényként, terhes végzettség nélkül, terhes- egyedül. Mert a "SZERELEM", három hónap lángolás, nevetés, önfeledt hancúrozás után lelépett. Szó nélkül. 

Szerintem várható volt. Amikor megpróbáltam figyelmeztetni, hogy ez a srác is csak szórakozni akar, megsértődött, és egy hétig nem beszélt velem. "Szórakozni, mint, te, ugye?" 
Pedig ismerem a fajtánkat. Mit vár ennyi idősen? Tény, hogy Robi egy gerinctelen bunkó is volt. De nem ígért semmit, ezt Emma is tudja. Mi a fenét lehet ilyenkor tenni? 

-Emma.
-Hm.
-Emma, nézz rám! Gondolod, hogy tényleg ez a legjobb megoldás?
-Tudsz jobbat? Tudsz olyat mondani, ami jó megoldás? Persze, Neked könnyű, nincs terhes barátnő a nyakadon, nincsenek megélhetési problémáid, nincs egy alkoholista anyád, akit csak a pia éltet!
-Ne csináld ezt...
-Áá, sajnálom.! Nem akartam...tudom, mindig csak jót akartál nekem, de ebben nem tudsz segíteni. Meg kell tennem!

-folyt. köv.-