Szürreális születés

Valamikor réges-régen, közvetlenül a világ születése után, maradt egy kis gombócnyi alkotó energia a térben. Lebegett, finoman mocorgott ez a kis gömb, kezdődő tudatával is érezte, hogy befejezetlen ő még. Egyre csak igyekezett terjedni, megszületni teljes valójában. Ahogy múlt az idő, látta maga körül a folyamatos elmúlást, és rájött, mi az ő küldetése. Mint egy önálló entitás, saját tudattal és akarattal létrejön, létrehozza önmaga fizikai megvalósulását, hogy tevékenyen vegyen részt az életnek nevezett körforgásban. 

Egyre erre koncentrált, és saját maga felemésztésével lassan a kis gömb átalakult. Megszűnt körülötte a tágas tér, sötétség ölelte, burokba záródott. Levegőre vágyva kezdett kitörni. Lassan haladt, a szorítás nehezen engedte ki a karmai közül, úgy érezte a feszültségtől felrobban és hamvába hull.

De mint a főnix, ki nem hal meg végérvényesen sosem, a kis energia átalakulva, büszkén nézett a fénybe. S bár hunyorgott, még félig vakon is tudta, hogy sikerült, önmaga teremtője lett, mindent felfedezhet, amit addig csak kívülről láthatott. Indult is volna- de ekkor vette észre, hogy nem élőlény ő. Bár érző lény, de teste nem törzsből, lábból, karból áll, hanem sötét, hosszú, kemény fából és hajlékony bőrből, szívós, erős, mozdulatlanságában is fegyelmet követelő: ostor lett ő. 

Időtlen idők teltek el a kis ostor teremtődése óta. Mint egy gyorsított felvétel, úgy úszott el mellette az idő és a tér. Gigászi állatok másztak elő roppant tengerekből, mérgező növények leheltek bódító spórákat. Lüktetett az élet egyre, különös formájú lények szálltak alá az égből, arannyal bevont kőépületek emelkedtek, majd süllyedtek újra a földbe. Tűzgolyók repkedtek, szikla és gőz tőrt elő a mélyből, a mindenség élt és forrongott, küzdött és legyőzetett újra és újra. Az ostor bágyadt bódulatban hevert, míg egyszer csak megremegett alatta a föld, olyan hevesen, hogy úgy érezte szétszakad a teste. Hatalmas robajjal szétnyílt a porfelhő, a tömör sötétségből egy fényes folt közeledett egyre nagyobb sebességgel. 

Az ostor félelmében olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta. Reszketett, talán nyüszített is volna, ha a büszkesége engedi. Lassan legyőzte a félelmét és feltekintett. Meglepve észlelte, hogy furcsa nyugalom önti el, az érkezőben nem érzett semmi fenyegetőt. 

-Ki vagy te?

-Netsi vagyok. Egy ősi jóslat, ami újra ébreszt egy rég kihűlt gondolatot. A sorsod egybefonódik az enyémmel. Érted jöttem, a Tiéd vagyok. 

Így lett Netsi az ostoré. 

Netsi felemelte az ostort és lassan körbeforgatta. 

-Nézz körül jól ostor, mit látsz?

Az ostor pislogott, próbálta élesíteni látását, de csak összezavarodott attól, ami elterült előtte. Sötétség, csend, méla hullámzás egy ismeretlen világban. Szörnyű és gyönyörű alakok tűntek elő és oszlottak fel újra. Ha erősen figyelt, tompa zúgást hallott messziről. 

-Nem találsz semmit különösnek itt?

Ostor ekkor vette észre, hogy minden fordítva van körülötte. A derengő lidércek feje szinte a földet súrolta, a kopár fák gyökerei az ég felé törtek, a csapzott szárnyú furcsa madarak hátrafelé repültek. 

-Hiszen ez egy fejre állt világ!

-Fejére állt igen. De nézd tovább!

Ostor becsapva érezte magát, amiért Netsi nem segített neki többet. Ám eszébe ötlött régóta óhajtott küldetése, a saját tudat- tevékeny megvalósulása. 

-Többet akarok tudni, szükségem van rá!

És ekkor, mint egy villám vágott az agyába a gondolat: -itt minden fordítva van, nem csak a fizikai dolgok!

-Valóban. Fordítva látod a világot, mert a jóslat még nem teljesedett be egészen. Fordítva él itt minden, a létezés önmaga inverze, és a hit- szintén fordított! Nem érted, ostor? Úgy értelmeztél engem, hogy én a te sorsod vagyok. Az ostoré Netsi. De emiatt a világ csak fordítva tud létezni, érezned kell, mi a megoldás!

-A megoldás? Meg kell fordítani hát a világot, hogy minden újra az elrendelt útján tudjon haladni. 

-Nincs megszabott út, ostor. Sors létezik, de aszerint valósul meg, ahogy alakítod. 

Netsi a magasba emelte ostort. 

-Értsd meg, amit mondtam, ostor, akkor neked adom a jövő jelét, a végtelen titkát!

-Végre megértettem! 

Az ostor szavára megállt a világ, megszűnt a zúgás, dermedt lett minden, majd lassan újra megindult az élet, de most már a maga normális körforgásában. Beteljesedett a jóslat. 

-Azt hittem, az ostoré a jóslat. Az ostoré Netsi.....De nem csak a világ volt fordított, én is fordítva gondolkodtam. Hiszen a jóslat mutatja az utat. Tehát a jóslaté az ostor. Netsié az ostor. Óóó..Netsi-fordítva Isten! Netsi az Isten! Így az ostor-Isten ostora!!!

Így született meg hát Attila, Isten ostora. A kis energia önmaga alakította létét, sorsát, mert hitt benne, hogy képes rá. S hogyan teljesíti ki ezt a sorsot? Hogyan válik a kemény fából hús- vér ember? Hát, ez már egy másik történet...


(A kép a phoenixiskola.blog.hu-ról származik)

Áll egy fűzfa a folyóparton. Lágyan ring a nyári szélben, levelei egyszer-egyszer érintik a fodrozódó víztükröt. Ahogy a körök bővülnek, úgy omlik szét a lelkem és kerül tőlem egyre távolabbra a valóság. Ősapáim tanítását követve én is ismétlődő mozgásban lelem meg a transzállapotot. A mozgás ritmusára dőlök, ringok előre- hátra, szemem elől lassan tűnnek el a levelek, a víz fodrok már egy másik világ kapuit nyitják meg, ahol régóta várnak rám a segítőim.

Egy egyszerű amerikai kisvárosból származom. A családom generációk óta ott él. Néhány száz évvel korábban még csak füves puszta volt a település helyén. Pár ember alkotta törzs, akik összefogtak, hogy megvédjék magukat a viszontagságok ellen. Ki voltak téve az időjárás szeszélyeinek, a vadállatok és az ellenséges törzsek támadásainak. Sátrakban tengették mindennapjaikat, vadásztak, azt ették, amit fogtak. Rövid életük fárasztó és veszélyes volt. Minden hitüket a sorsba vetették, minden cselekedetüket a szellemeknek ajánlották.

Dédszüleim idejében a lakók többségét már a kétkezi munka tartotta el. Páran a helyben termelt áruval kereskedtek. Csak ritkán lépték át a városkát övező rétek alkotta határt. Gondolkodásukat erősen befolyásolta az őseiktől örökölt babonás hit, a szellemek tisztelete. Napról napra, évről évre töltötték megszokott rendben az életüket, nem vártak többet, mint munkát, étkezést, néha pihenést, majd- halált. Egyszerűségükben voltak boldogok.   

Persze, az idő előre haladtával ennek a közösségnek a gondolkodása - ezzel együtt az élete is - megváltozott. Modernebbek lettek, már hajlandóak voltak a messziről érkező élelmiszert, használati tárgyakat is beengedni a boltokba, a gyerekek új ismereteket szívtak magukba a közeli városok állami iskoláiban. Az én életemben már nem jelent újdonságot a TV, a videojáték, a mobiltelefon, a sétáló idegenek a város utcáin. Egyszóval a modern kultúra szép lassan beférkőzött a korábban zárkózott emberek alkotta kis privát társadalomba.  Ma már úgy élünk, mint bárhol máshol Amerikában az emberek. Talán egy apróságot kivéve.

Nem emlékszem pontosan, mikor tudatosult bennem először, hogy az én családom más, mint a kolóniában élő többi ember. Mindenki, akit ismertem, vallásos volt, ez a kultúránk részeként ivódott belénk. A saját isteneinket féljük. Az eltávozott nagy vadászok szellemeiről ma is úgy tartjuk, segítséget nyújtanak annak, aki képes velük megtalálni a közös hangot.  Még csak pár éves voltam, amikor feltűnt, hogy öreg, megtört, vagy beteg emberek járnak hozzánk.  Néha egy-egy fiatal pár. Akkor még nem értettem ennek a jelentőségét, de hiába kérdezgettem anyámat, mindig csak kitérő válaszokat adott. Ám ahogy idősödtem, levontam a magam következtetéseit. A mi családunk ugyanis soha nem végzett olyan munkát, mint amit a többiek a városban. Nem jártunk ki a földekre és nem kereskedtünk. Anyám, nagyanyám ugyan mindketten szépen fontak, amivel elkészültek, nem adták el sosem. Csak ajándék lett belőlük a látogatók számára. Mégsem szenvedtünk hiányt semmiben. Akik jöttek, mindig hoztak magukkal valamit. Ételt, hasznos mindennapi tárgyakat, ruhát. Rajtam kívül csak egy gyerek volt a családban, a bátyám, aki két évvel volt nálam idősebb. Apám akkor még nem volt ugyan öreg, de összeaszalódott, mintha évekig a napon száradt volna. Nagyapám már a születésem előtt eltávozott a másvilágra. Volt a háznak egy olyan szobája, amit mindig zárva tartottunk. Csak akkor nyitotta ki apám, ha a vendég érkezett. Őket mindig ebbe a szobába invitálta. Nekem nem volt szabad belépnem, még csak bekukucskálnom sem. A bátyám mehetett be egyedül, de ős is csak apám kíséretében. Furcsálltam a dolgot, mert amúgy összetartó család voltunk, és apám mindig tisztelte, szerette anyámat, velünk, gyerekekkel is jól bánt. A zárt szoba, és a rengeteg beteg ember miatt úgy gondoltam, apám valamiféle gyógyító. A gyógyfüveit tartja a szobában, amik ritkán nyílnak, nehéz őket beszerezni, ezért vigyázni kell rájuk. Beletörődtem, hogy nem léphetek be oda.

Egy napon, éles zajra ébredtem. 

-Folyt. köv.-