2013. október 29., kedd

A nők, akik dobozba kényszerültek

Elgondolkodtató, hogy a kosztümös regényekben, filmekben a nőket a hagyományos szemlélet alapján két típus szerint kategorizálják az alkotók. Egy dobozba kényszerített valóság szerint.
Az első női karakter a jó családból származó, gazdag, személyiségét illetően első látásra is erős és határozott, de kimért fiatalasszony, aki mindig tudja hol a helye, mit kíván tőle az illem adott helyzetben, és ennek megfelelően cselekszik. Persze nem áll tőle távol a hideg és megfontolt kegyetlenség sem, de csak és kizárólag annak érdekében, hogy megóvja a magáról és a családjáról a külvilágnak vetített képet. Mindig hűvösen mosolyog, de sosem nevet teljes szívvel. Teljesíti minden kötelességét férjével szemben, de mivel okos is, gyakran sikerül elkerülnie az éjszakai tennivalókat. Erős kézzel fogja össze a háztartást, remekül tervez, szervez, irányít.  Hogy ezen felül mit érez- vannak-e egyáltalán egyéb érzései- ki tudja. Azonban a történet során, ahogy csökken az szereplői szükségessége- talán saját érdeklődése-, úgy fakul lassan hajának csillogása is, arca szinte beleolvad a háttérbe, eltűnik, mint régi poros kép a falon. Csak a ruha marad súlyos, látványos, hangsúlyosan emelkedő- süllyedő keblekkel, mint egy tartalom nélküli díszes páva.
Aztán ott a szegény-, de nem koldus sorsú asszony, aki szolgál. Egy háznál cseléd, bejárónő, esetleg ápolónő. Csupa szív lélek, kicsattanó egészség, vidámság, hétvégenként a kirakodóvásárra jár, mert ott muzsika is akad. Nem átall futni, játszani, mintha mindig süldő lány maradt volna, akárhogy tépázta is eddig az élet. Bár csinosan öltözik, tiszta és ápolt, külseje felületes szemlélődésre sohasem vetekedhet a gazdag úri asszonyéval.
A két sors egy dologban egyezik, s ez az ÚR, akiért mindketten rajonganak valamiért. De nem, nem az égi úrról van szó. A ház uráról, nagybetűkkel. A középkorúan is jóképű, jó modorú, udvarias, megértő, élces humorérzékkel megáldott, kissé csalódott, de ezt egyenes gerinccel tűrő etalonról. Ő a férfi. Ő, aki vadászni jár, lovagol, a társaság középpontja, de otthon is kitölti a teret. No persze, nem az egójával, hiszen bár tisztában van a képességeivel, nem kérkedik vele (ez nem felelne meg az imidzsének) de a szellemével van mindenütt jelen. Mindenki felnéz rá és bárki tanácsot kérhet tőle-nem fog csalódni. Nem csoda, ha a két kérdéses asszony is csügg minden szaván, amit kiejt vonzó vonalú száján. Természetesen ő a férj. A préda, akit a gazdag asszony családja ejtett a férfi ősi címének megszerzése érdekében. S a szegény asszony: a régi, beteljesületlen szerelem.
Tehát, alapfelállás szerint a férfi egyrészt jól szórakozik élete során, a háztartással dolga nincs, asszonya tervez, szervez, kézben tart. Másrészt keményen küzd, hogy a boldog házasság, a sikeres élet mázát fenntartsa. Összesítve elégedetlen- hogyan is lehetne más. Innentől már adott is a móka. Ők hárman együtt, párhuzamosan, néha egymásra merőlegesen, de visszafordíthatatlanul haladnak a „boldog” vég felé. Ez a befejezés eleve elrendeltetett, s csak attól függ, az író milyen társadalmi környezetből származik. Esetleg attól, hogy mennyire hajlamos a lázadásra. Mint egy döntésfa folyama, úgy áramlik a történet az emberi klisék zuhatagán.
A kifutás kétesélyes: nyerhet a józan ész, ezzel együtt az adott szó szavának igaza, a vállalt elkötelezettség, melyet megszegve sérülne a felállított kép is. Másrészt győzhet a szerelem is, a társadalmi korlátok ledöntésével élhet boldogan együtt a két régi szívtárs. No persze, egyik megoldás sem lehet tökéletes, néhány külső, de a főszereplőkhöz szervesen tartozó személy biztosan sérülni fog. Talán a közmegítélés is. Talán a boldogság is. S hogy mi lenne a jó megoldás? Ez igazán csak ízlés kérdése. Az biztos, hogy ezek a dobozba szorított személyiségek nem működhetnek örökké úgy, mint egy gép. Viselkedésük előbb, vagy utóbb biztosan el fog térni a társadalmilag elvártól.
Vajon jogos-e a gazdag fiatalasszony elvárása, hogy férje a használható vagyonért cserébe hűségesen és tisztelettel- ne adj isten- szeretettel bánjon vele. Csodálkozhatunk-e, ha az állandó távollétekre, kilengésekre, elvágyódásra merev visszautasítás a válasz. Felróható-e hibájának, ha már nem tud férjéhez vággyal közeledni, ha számára csak egy viaszbáb marad. Hiszen nem kap megbecsülést munkájáért- hiába ő tartja kézben a háztartást, rendez szó nélkül összejöveteleket, ezt természetesnek tekintik. A korai büszkeség, hogy férje oldalán peckesen sétálhat, mutogathatja „nyereményét”, az évek során frusztráltságba csap át, ami boldogtalansághoz vezet.
S a szegény asszony látszólag nemtörődöm vidámsága, a más asszony férjének óhajtása- nem törvényszerű-e adott helyzetben? Akinek egész életét a szükség, a mindennapi küzdelmek hálózzák be, nem csoda, ha levezetésként szélsőséges hozzáállást választ. Hol felelősségteljes, hol gyermeki, hol sír, hol nevet. Bár furdalja a kétség viselkedése miatt, mégis elfogadja a régi szerelem hívószavát.
S középen ott a férfi, az ideál, aki minden képnek meg kíván felelni, amit az emberi fejlődés, a korok során áthaladva elé állított.
Úgy látszik, ezek a klisék az évszázadok alatt ciklikusan változtak. Egy állandó elvárás köré csoportosul az egyre bővülő lista: utódot kell biztosítani. Ez a mag, amely sosem változik. A nőknek alapvető joguk és kötelességük ennek a pontnak megfelelni, különben nem is nők igazán. Talán ez az egyetlen olyan tétel, amelyet maguk a nők állítottak fel maguknak, és hangoztatnak főleg azok, akik ezt a feladatot már kipipálták az életüknek nevezett listán. A hagyományos, a nő férjhez megy, gyereket szül és nevel, háztartást vezet és főz mentalitásból a későbbi modern nő igyekezett kitörni. Már nem maradt otthon, munkát vállalt. Pénzt keresett. Ezzel együtt nőttek az igényei is. Szebb ruha, az alapvető higiéniánál magasabb szintű ápoltság. Jobb állás. Magasabb pozíció, több munkahelyi siker. Önérvényesítés az otthon falain kívül is. Vagy még inkább csak ott, hiszen a háztartással járó problémák megoldását, a bevásárlást, a gyereknevelést csak kevés számú társ tartotta munkának- következésképpen nem járt értük külön elismerés, dicséret. Na, igen, de a több idő a munkahelyen kevesebb időt jelent otthon. Egyenesen következett a házastársi elégedetlenség. A kedves feleség már nem elégszik meg a férj sikerével, saját részt követel. Már neheztel a háztartással járó felelősség egyoldalú megosztásával kapcsolatban. Már neki is van pénze, nincs mindenben a társára utalva. Jött a lovon átlendülés. A „modern” szüfrazsett, aki szinte megtagadva női mivoltát, küzd és harcol az új jogokért, és igyekszik kilépni a korábban megszokott falak közül a nagyvilágba. Úgy, hogy a régit teljesen elfelejti. Férfiként él, gondolkodik és cselekszik. Gyereket már nem nagyon vállal, nem fér bele az idejébe. Megmutatja, hogy mindenre képes, amire a férfi. A lágy női vonalak kezdtek teljesen elszögletesedni.
Azonban még a mai korunkban is világosan látszik, nagy átlagban a nők sohasem érnek el olyan megbecsülést és rangot- ezzel együtt fizetést-, mint a velük minden szempontból azonos szinten álló férfiak. Így érthető, ha lassan csiszolódott a kép, és a nő csak-csak visszatért az otthon falai közé- újra gyereket nevel és főz- boldogan és elégedetten várja haza urát nap végén, csinos ápolt, szenvedélyes- persze mindezt a saját munkája mellett. Mert azért ez az igény mindkét oldalról megmaradt. Jól jön a plusz pénz. Jól jön a „kiteljesedés”. Ez a modern társadalomban amúgy is alapvető elvárás. A következő mutálódott szint az a teljesen önálló nő, aki már nem a hagyományos munka útján jut pénzhez és sikerhez. Jó kapcsolatok útján szerzi meg, amire szüksége van. Állandó társa nincs, időnként egyedül él, nem jár dolgozni, csak vásárol és sétál. Ad magára. Pontosítva csak magával foglalkozik. Célkeresztben lófráló vad, akit érdemes elejteni, de megvan az ára. Felelősséget nem vállal, sem magáért, sem a tetteiért. Mint ahogy gyereket sem. S hogy vágyna-e rá? Hangoztatja, hogy nem. Boldog így, és elégedett. És hogy hová tart a női nem ezek után? Lehet, hogy mint a főnix, hamvaiba omlik, majd feltámad. Újra fellángol az igénye a hagyományos családmodell iránt. Talán újra inkább „csak” gyereket nevelne. Talán már nem szeretne munkába járni.

Akárhonnan is közelítjük meg a problémát, mindig újabb és újabb kérdések merülnek fel. Egy alapvető konklúzió azért mégis csak levonható: nem lehet a nőket dobozba kényszeríteni. Így, vagy úgy, de ki fognak belőle törni. S hogy mit szeretne elérni- férjet, gyereket, karriert, tudományos címet- hasztalan kliséket aggatni rájuk. Ezt jelenti a nő, és kész. Így egyben.