János számára az a nap valamivel derűsebben kezdődött, mint az egyébként megszokott hétköznapok. Magától ébredt, öt perccel korábban, mint hogy az ébresztő óra megszólalt volna. Pedig általában nehezen kelt, óracsörgés után rendszerint visszaaludt. Emiatt kapkodnia kellett a reggeli teendőivel, ami miatt viszont ingerült lett, ráadásul gyakran el is késett a munkahelyéről. De ahogy említettem, az a bizonyos nap más volt. Ránézett az órára és elcsodálkozott:
- Nahát. Jó vagyok ma.
Az időjárás is kellemesnek tűnt az ablakból, a gyenge napsütésben szikrázva csöpögő jégcsapok a tavasz közeledtét jelezték. János elégedett volt. Nem érezte magát álmosnak, sem fáradtnak, hát vidáman felkelt, és készülődés közben elkezdte rendezgetni gondolatait is:
- Délelőtt végre befejezem a Colni- féle projektet. Fél egyre érkezik az új ügyfél, meghívom étterembe, ebéd közben könnyebben megy az ismerkedés. Kettőt egy csapásra! - somolygott magában. Délután pedig csapatmegbeszélés, ha minden a terveim szerint alakul, sikerül elérni, hogy rábólintsanak a jövő évi tervszámokra.
János tehát abban a biztos tudatban zuhanyozott, fésülködött, és öltözött fel, hogy ezen a napon mellette áll a szerencse csillaga. Ehhez méltón az elegáns halványkék-fehér csíkos ingét vette magára, amit azelőtt csak két alkalommal hordott. Surrant lábain a sötét posztónadrág, tisztára kefélt puha fekete velúrcipője ismerősként simult lábfejére. Tekintettel arra, hogy időben felkelt, reggelizni is jutott ideje. Körülményesen megkente vajjal a kiflit, rátett két szelet szalámit, egy kis darab paprikát, és a tejeskávé szürcsölése közben ismét eszébe jutott, milyen kellemes nap ez. Összességében jól érezte magát a bőrében. Még fogmosás közben is elégedetten szemlélte arcát a tükörben, ez az én napom, gondolta. Bár nagyon halványan motoszkált benne egy kellemetlen érzés, elhessegette magától. Arra gondolt, biztosan csak a megszokott későn kelős reggelek izgalma piszkálja. Még saját magának sem engedte meg, hogy a kedvét elrontsa. Így hát felkapta a táskáját, utolsó pillantást vetett az ajtóból a lakásra –minden rendben – és elindult dolgozni.
János a harmincas évei közepét taposta, egyedül élt, és bár volt barátnője, nem vette túl komolyan a kapcsolatot. Úgy érezte, ráér még az elköteleződéssel. Először karrier. Hosszú évek óta dolgozott ugyanannál a vállalatnál. Mint egyszerű irodista kezdte, mára azonban sikerült feljebb tornásznia magát a ranglétrán, és csapatvezetőként dolgozott. Bár nem volt kiemelkedő tehetsége az önreklámhoz, jól megértette magát a munkatársaival és az ügyfelekkel egyaránt, ezért megbecsülték a cégnél. Ez önbizalmat adott neki. Jánosnak gyerekkorától kezdve világmegváltó tervei voltak, céltudatosan választotta ki iskoláit, végzett önköltséges tanfolyamokat, és készült a felnőtt élet kötelességekkel teli kihívásaira. Valamit állandóan tenni akart, valamit megváltoztatni, valamit javítani, mindent ezerszer végiggondolt, kockázatot elemzett, érvelt és védekezett. Úgy gondolta, a felkészülés mindig megbízható előszele a győzelemnek. János született idealista volt.
Azon a napon tehát elégedetten, frissen, gyalog indult el dolgozni. Mert céges autó nem járt a pozíciójához, ám ez Jánost, cseppet sem zavarta. Tíz perc séta, és bent is volt az irodában. Ha az idő nagyon esősre fordult, netalán már fagyott is, csak felugrott a buszra, két megálló, és szinte a cég bejáratánál szállhatott le a járműről. De azon a napon, a gyenge napsütés az olvadó jég ellenére is sétára csábította. Útban munkahelye felé rámosolygott a szembe jövő emberekre, kapott is vissza néhány furcsálló pillantást. Csak megvonta a vállát és nevetett magában, azért mert mások bal lábbal keltek, neki még lehet kellemes a napja.
Az irodaépület egy csendes mellékutcában állt, ahol a középszerű épület második emeletén rendezkedett be maga a középszerű cég is. János annak idején azért választotta ezt a munkahelyet, mert saját magához hasonlónak érezte. Alulról indult, világmegváltó tervekkel. A helyi piacon túl nagy neve-vagy sikere ugyan nem volt, de azért eltartotta tizenhárom alkalmazottját.
Ide ért be hát azon a reggelen János, eltelve pozitív gondolatokkal, és előre elhatározta, barátságosan fog kommunikálni mindenkivel, köztük az állandóan piszkálódó, szurkálódó, de tekintélyt nélkülöző főnökével is. Szinte felszaladt a lépcsőn. Bár az utolsó néhány fokon lassítania kellett, mert kicsit kifulladt, és nem akart lihegve betoppanni a többiek közé. Nehogy azt gondolják, megint késésben van. Lassan vett két mély levegőt, majd kifújta. Talpát párszor végighúzta a lábtörlőn, és benyitott. Gyanúsan csendes volt az egész iroda. Hangosan köszönt. A takarítónő meglepődött arca jelent meg a bejárattal szemben lévő helyiség ajtajában, majd vékony hangon kérdezte:
- Nahát, János, maga itt? Azt hittem, mindenki azon a puccos üzleti rendezvényen vesz részt.
János füle zúgni kezdett. A szíve egy hatalmasat dobbant, és hideg verejték ült ki a szája fölé. A takarítónő aggódva nézett rá:
- Jól van? Olyan sápadt. Hozzak egy pohár vizet?
- Nem, köszönöm, nyögte János. Jól vagyok, csak sietek, tegnap az asztalon hagytam egy iratot, ami kell majd a megbeszélésen, azért rohantam be, de már rohanok is vissza a rendezvényre.
Azzal gyorsan befutott az irodájába, pár másodpercig kotorászott a precíz rendben lévő asztalon, majd alibiből felkapott egy üres nyomtatópapírt, beletette egy mappába, és kifelé menet még visszakiáltott a takarítónőnek. Holnap jövünk, Mancika! Majd becsapta maga után a bejárati ajtót és leviharzott a lépcsőn. Száguldoztak agyában a gondolatok.
- Rendezvény. Milyen rendezvény? Nem szóltak volna róla? De akkor miért van ott mindenki? Elfelejtettem valamit?
Ekkor újra a reggeli kis halvány gondolatfoszlány tolakodott gondolatai előterébe.
- Valami hiányzott? Egy tárgy. A telefon? Nem, az nála van.
János elővette táskájából a készüléket, és ahogy ránézett a kijelzőre, még idegesebb lett. Le volt némítva. Nem fogadott hívás.
- Jaj, nyögött fel ismét.
Sok nem fogadott hívás, ebből hét a kedves főnökétől. És még egy jelzés. Egy naptárbejegyzésről, ami az aznapi üzleti rendezvényen való részvételre emlékeztet. Bár János eléggé megijedt a következményektől, arra gondolt, rosszabb már nem lehet, megszokták, hogy mindig késik, majd ezt is elkönyvelik a szokásos renyheségnek. Megdicsérni nem fogják, annyi szent. Lassan összeszedte magát, és átgondolta, hogyan tud leggyorsabban a rendezvény helyszínére érni. Taxival, ez nem kétséges. Kissé remegő ujjakkal tárcsázott és kért egy autót a csendes mellékutcába. Amíg várakozott, azon morfondírozott, miért történt vele mindez.
Olyan jól indult a reggel, nyugodt volt, időben ébredt és el is készült. Persze, sosem szerette a puccos magamutogató és öndicsérő rendezvényeket, üzleti „megbeszéléseket”, ez lehetett az oka, amiért kiment a fejéből. Márpedig ez a rendezvény porhintés a javából. Kisebb és nagyobb helyi cégek szokásos éves találkozója, ami büféreggelivel kezdődik, ezért a vezetők szeretik elvinni az alkalmazottakat, hogy lássák, milyen magas, megbecsült szinten is áll a vállalatuk. Reggeli után végeláthatatlan előadások az aktuális piaci helyzetről, amiknek azonban semmi közük sincs a valós gazdasági helyzethez, ehelyett arról szólnak burkoltan, milyen rossz, elvetemült az aktuálpolitika, ezért milyen rossz a cégeknek- még adót is kell fizetni. Majd ebéd, kisebb csoportokban, a vezetők egymással és alkalmazottak is egymással- külön teremben. Délután, mintegy záró akkordként, a végső nagy finálé: Tíz, az elmúlt évben kiemelkedően teljesítő vállalat privát beszámolója, ahol bemutatják a szervezetet, a működést, és ezzel együtt a csapattagokat, azaz az alkalmazottakat is. Akik mind az egekig magasztalják - na, nem, nem a saját teljesítményüket, még csak nem is a cégét- az első számú vezetőét. Ahol több felsővezető van, ott értelem szerűen tovább tart a dicsőítés. És ennyi. Erről szól az egész. Lemaradni róla mégsem tanácsos- főleg egy olyan csoportvezetőnek, aki szeretne feljebb jutni a ranglétrán. És János olyan volt. Így hát szépen beült az elé kanyarodó taxiba, megadta a telefonból kiolvasott címet és hátradőlt az ülésen.
- Még jó, hogy az elegáns ingemet vettem fel- sóhajtotta. Talán telefonálnom kellene, hogy kések egy kicsit. Nem, mégsem, elég lesz utána a fejmosás, minek előre a hercehurca a miatt a fél óra miatt.
János tehát próbált nem gondolni az előtte álló megpróbáltatásra, inkább az ablakon nézegetett kifelé. Irigyelte a sétáló embereket, akik láthatóan nem rohantak nyűgös üzleti rendezvényre, csak bevásárolni mentek, esetleg a nyugodt irodába dolgozni. Ahogy közeledett a helyszínhez az autó, egyre idegesebb lett. Izzadt, remegett a keze, és kiszáradt a szája.
- Mégiscsak jó lett volna az a pohár víz, gondolta.
Megérkeztek. Fizetett. Sietségében a céges tarifáról elfelejtett szólni, számlát se kért. Ott egye meg a fene!- felkiáltással futott az épület felé. Néhány öltönyös ember lézengett a kapu körül, kikerülve őket, belépett az előcsarnokba. Szinte beleütközött főnökébe, aki egy elegáns idősebb férfival társalgott. Nem mutatta be. Megvetően néztek rá.
- János! A reggelit lekésted. Remélem, a cégbemutatód ütős lesz, nézett a János kezében lévő mappára.
- Igeen, persze, hebegte János.
- Bent találkozunk.
Ez egyértelmű végszó volt, ezért János megfordult és bement a terembe. Körülnézett, hol vannak a többiek, de a tömegben nem vett észre egy kollégát sem.
- Rendben, gondolta, csak semmi pánik. Itt a lehetőség, amire mindig vártam. Ráadásul spontán lehetek, nem olyan erőltetett, mint azok, akik napokig készültek az előadásra.
Ezzel leült egy székre. Újra körülnézett. Továbbra sem látta a többieket, de most már nem is bánta. Próbált koncentrálni, mit fog mondani. Nem vészes, addig még sok óra eltelik, ráadásul ott az ebédszünet is. Van idő. És valóban így történt. Amíg a délelőtti elemzések folytak, János szépen kitalált egy fanyar humorral fűszerezett prezentációt a cégről, a csapatról, a munkájukról, a valós teljesítményükről. Teljesen megnyugodott. Várta az előadását. Lassan elmúlt a délelőtt és elérkezett az ebéd ideje. A konferenciaterem előtt odalépett János elé a főnöke, és megfogta a vállát.
- János, most tudtam meg, hogy Kati egy hete készül erre az eseményre, és remek anyagot rakott össze, de ha ő is felszólal, nem férünk bele az időkeretünkbe. Kérlek, mint csoportvezető, add át neki a helyed! Köszönöm.
Ezzel otthagyta Jánost, és bement enni a privát terembe. János az ebéd alatt találkozott aznap először a kollégáival. Pár szót mormogott arról, hol volt addig, és csak tömte magába az ételt. Egy órával később megkezdődtek a cégbemutató előadások. Három cég szerepelt előttük, mindegyik öndicséret után udvariasan tapsolt. Meghallgatta Katit is, aki bemutatójában olyan arcátlanul bókolt főnöküknek, hogy János alig hitte el, hogy senki sem ugrott fel a csoportból utálkozva, vagy, hogy legalább maguk között megjegyzéseket nem tettek. Persze, majd másnap, az irodában, Kati és a főnök háta mögött. De azért csak eljött a rendezvény vége, mindenki mehetett a saját dolgára. János elköszönt mindenkitől, kezet fogott a főnökkel, mosolygott annak utolsó, rossz viccén, és hazaindult. Busszal ment. Leszállt az ismerős lakótelepen, elsétált a ház bejáratáig, és felment a negyedik emeletre, ahol lakott. Egy percig eszébe jutott, hogy felhívja a barátnőjét, és beszámol neki a történtekről, de meggondolta magát. Letette a táskát a szokott helyére. Átöltözött. Megmosta kezét és arcát. Leült vacsorázni. Egy kiflit szépen megkent vajjal, rátett egy szelet szalámit és egy kis paprikát. Ivott egy tejeskávét, majd megmosta a fogát. Beállította az ébresztőórát, és bebújt az ágyba. Kicsit nézte a tévét, majd kisvártatva elaludt.
János reggel még úgy érezte, az a nap más lesz, mint a többi, megszokott hétköznap. Jól ébredt- és főleg időben. Derűs és elégedett volt. De János csak egy hétköznapi idealista.
