Kálvária

Az esővíz lassan csorgott le a tetőkről, rá az utca kopott kövezetére, csak folyt végig a lejtős utcán, hogy aztán a kereszteződésben egy régi, de jól karban tartott polgári ház falának tövében állapodjon meg. Ott gyülekeztek a cseppek miden esőzés alkalmával, ott alakultak át kisebb tavacskává, és áztatták el a falat, a ház tisztes urának legnagyobb bosszúságára. Kovács úr hiába hadakozott évek óta a város vezetőségével, hogy ugyan már, tessék rendbe hozatni a csatornát, a kis utcában nem történt változás. Kovács úr, aki egy éve jóhiszeműen vásárolta meg az addig évek óta üresen álló ingatlant, keserű tapasztalatként könyvelte el, hogy a bürokrácia útvesztői egy kisvárosban sem különbek, mint egy metropoliszban. Hiszen Kovács úr éppen egy évvel ezelőtt döntött úgy, hogy elhagyja korábbi életét, a nagyvárosi forgalmat, zajt és bűzt, és egy vidéki, hangulatos városkába költözik. A települést egy katalógusban látta meg először, amely olcsó szállásokat ajánlgatott kirándulók számára. Kovács úr néhány alkalommal odalátogatott, és miközben ebédjét költötte egy vendéglőben, vagy kávét szürcsölgetett egy mellékutcai bisztró teraszán, megszerette a várost és lakóit egyaránt. Ám mielőtt feladta volna kényelmes hetedik emeleti lakását, hosszasan nézelődött, keresgélt és válogatott a rendelkezésre álló ingatlanok között. Sok kívánalma nem volt, csak egy csendes kertre vágyott, pár szobára, ahol bútorai elférnek, és ami legfontosabb: nyugalmat óhajtott. A házat áruló ügynök mézes-mázas mosollyal ecsetelte az előnyöket, mutatta be a szobák közötti átjárást, a világos tereket, a kertből az erdő felé nyíló hátsó kiskaput, felhívta a figyelmet a kitűnő közlekedésre a nagyváros felé, utalt a segítőkész szomszédokra, de mindenekelőtt a közkomfort nagyszerűségét emelte ki büszke önérzettel. Kovács úr ráharapott. Hogy a csali mennyire találó kifejezés lesz számára, akkor még nem tudta. Mint ahogy azt sem sejtette, mennyi galibája adódik a szorgalmasan csordogáló esővízből. Pontosabban annak megszüntetésére irányuló törekvéseiből.

A beköltözése utáni első nyár-végi zápor alkalmával még nem tudatosult benne a probléma nagysága. Amilyen gyorsan jött az eső, olyan gyorsan el is állt. A következő néhány, összefüggően csapadékos nap már előszele volt a nagyobb megpróbáltatásoknak. A fal ugyan még nem ázott be, de a ház előtt felgyülemlett tócsa annál több bosszúságot okozott Kovács úrnak. Szép, kisuvickolt cipőjének lőttek, valahányszor csak megpróbált átvágni a vízen. Kikerülni méretéből adódóan nem lehetett. Először egy deszkát fektetett keresztbe az ajtajából a járdára, de ez csak átmeneti megoldásnak bizonyult, mivel minél több eső esett, a tócsa annál terebélyesebb lett, és lassan bekebelezte a pallóként használt falapot. Később megpróbálta körülbástyázni a bejáratot, hogy eltorlaszolja a víz útját. Először csinos virágosládákkal, majd eredmény híján homokzsákokkal. Ekkor lépett közbe először a városka vezetősége. Ilyet nem lehet, tessék megnézni, mennyire rontja a közképet! Rendben van, mondta Kovács úr, én szívesen elviszem a zsákokat, de tessék megmondani, mikor lesz rendbe hozatva az utcában a csatorna. Hamarosan, az idei büdzsébe ugyan nem fér bele, de a jövő év tavaszán megkezdik a munkát. Jó, de addig a zsákok maradnak, erősködött Kovács úr. Jó, bólintottak a bürokraták. Kovács úr győztesen és elégedetten bólintott. A zsákok másnapra eltűntek.

Tavasz végéig Kovács úr nap, mint nap kilincselt a városházán, ügyét elintézendő és ezáltal igazát érvényesítendő, de hasztalan. A probléma pedig hónapról- hónapra csak nőtt, az eső mindennapos idegeskedést jelentett a kiábrándult férfinak. Már nem csak a cipőjét féltette, hanem befektetését is, hiszen a ház fala lassan, de kérlelhetetlenül átázott, sötét penészfoltok tarkították a vakolatot, bent pedig a kandalló tüze sem tudta megszüntetni a nyirkosságot. Kovács úr miközben tehetetlenül nézte a szakadó esőt az ablakon át, keserűen gondolt a város vezetőségre, akik a domb tetején lévő házukban mit sem érzékeltek az ő problémájából. A gyomorszája körül jelentkező kis rángatózó fájdalom ismét arra emlékeztette, amit az elmúlt hónapokban napról- napra átélt. A megannyi harcot, veszekedést, okmány kitöltést, sorban állást, kioktatást, könyörgést, tiltakozást és kudarcot. A hiábavaló reménykedést, hogy a megígért csatornajavítás elkezdődik, a háza végre ki tud száradni, és minden alkalommal úgy tud kilépni a házból, hogy a cipője makulátlan marad-, ha esett előtte, ha nem. Így azonban csak állt az ablakban, gyámoltalanul nézte a csordogálást, s miközben hallgatta a víz munkáját, érezte bőrén az undok nyirkosságot, egyre nőtt benne az elkeseredés. Minden szürke felhő csak szította a dühöt Kovács úr szívében, ki így napról napra, hónapról hónapra mindinkább kiábrándultabban szembesült a tehetetlenség kátyújával.

Aztán hogy-hogy nem, nyár közepén Kovács úr egy reggel arra döbbent rá, hogy napok óta nem esett. A nap szikrázóan sütött, és még egy nyamvadt bárányfelhő sem úszkált az égen. Először fel sem fogta igazán szerencséjét, de miután még ebédjének utolsó falatjait élvezve sem tapasztalt semmi gyanús légmozgást, elhatározta, újra próbálkozik a városházán. Talán most, hogy elmúlt a vízterhes időszak, végre hajlandóak lesznek az érdekében beindítani a bürokrácia rozsdás kerekeit. Így hát kikefélte sötét szürke öltönyét, kisuvickolta cipőjét, majd jókedvűen felkerekedett. És láss csodát, imái meghallgatásra találtak. A főosztályvezető személyesen fogadta, együtt érzően hallgatta végig felháborodott sirámait, és miközben kávéval kínálta, békülékeny hangon engesztelte, s ígérte meg másnapra a terepszemlét és helyzetfelmérést a háza előtt. Kovács úr nagyon elégedetten indult haza. Kilépvén a kapun felnézett az égre. Felhorkant, mert az ott gyülekező szürkés- fehér gombolyagok láttán mély megvetést érzett. Csak azért is sétálni indult. S bár egy óra múlva az égen már fenyegetően tornyosultak a vastag felhők, ő mit sem törődve ezzel vidáman fütyörészve bandukolt tovább először a főutcán, majd nem látván okot a sietségre, kanyargott apró mellékutakon. Mikor újra kiért a főútra, már szigorú fekete volt az ég alja, és pár percenként mély morgás törte meg a feszült csendet. Aprón szitáló permet vonta be Kovács úr arcát. Jó lesz kapkodni a lábam, gondolta. Már látta a házát az út végén, amikor egy éles villanás, egy velőt rázó csattanás és az eső locsogva kezdett ömleni a földre. Kovács úr futott, ahogy a lába bírta. Bár még nem gyűlt össze a víz az ajtó előtt, mire előbányászta a kulcsot a zsebéből, és sikerült a síkos zárba dugnia, bőrig ázott. Lenézett lábaira és megmerevedett. A délben még gyönyörű fényes fekete cipői most megszégyenülten meredtek vissza rá. Dühösen rúgott egyet az ajtófélfába, de ettől csak a lába fájdult meg. Sántikálva becsoszogott a házba. Mielőtt becsukta volna maga után az ajtót, megállt, megfordult és csak bámult kifelé az utcára. A vízfüggöny ezüstláncokkal vonta be a környező épületeket. Szemből az utca túl végéből patakként csordogált az eső, s gyűlt össze egyre bővülő tavacskaként a küszöb előtt. Kovács úrnak sajgott a lába. De még jobban sajgott a szíve. Így biztosan nem lesz holnap terepfelmérés. Ekkor észrevett egy repedést az ajtó mellett a falon. A repedésben pedig egy eltévedt csepp bukdácsolva igyekezett utolérni földön csoportosuló társait. Hol haladt, hol megakadt. Apró gyöngyként csillogott a csepp. Majd kevéske tétovázás után bizonytalanul indult meg újra lefelé a repedések labirintusában. Nyomában újabb cseppek törtető hada, folyt a víz lassan, de állhatatosan. Kovács úr nézte, nézte a csordogáló cseppeket, nézte, majd halk sóhajtással becsukta az ajtót.

Fázott. Lerúgta tönkrement cipőit, leráncigálta vizes ruháit és puha köpenybe burkolózva, dideregve begyújtott a kandallóba. A nyirkos fa nehezen kapott lángra, suttogott, sistergett és füstöt eregetett – de végül megadta magát a tűznek. Hirtelen egy apró szikra pattant ki a padlóra, pislákolva világított pár pillanatig, majd kialudt - Kovács úr fejében pedig világosság gyúlt. Olyan könnyen megszüntethetné minden problémáját. Lassan lehajolt a kandalló felé. Megfogta a piszkavasat, és némi parazsat kotort félre. Kiment a konyhába, hogy egy lapáttal térjen vissza. Fejét ingatva állt a szoba közepén és nézegelődött, mint aki még sosem járt ott azelőtt. Kinézett magának egy alkalmas sarkot. A lapáttal a parázs alá nyúlt, óvatosan kiemelte, majd a kiválasztott sarokba vitte. Ott néhány pillanatig ugyan elbizonytalanodott, de a kintről behallatszó dörrenés véglegesítette elhatározását. A parazsat leszórta a padlóra, majd ráhelyezett két vékony tűzifát. Sistergett a parázs, erőlködve harapta a fát, majd kialudt. Kovács úr döbbenten nézett – és újabb adag parázsért indult. Ezúttal legyezgette is a sarokban kialakított kis tűzfészket, gyorsabban kapjon lángra a fa. El is érte célját. Apró lángnyelvek szaladtak ki a fa alól, sóhajtozva nyaldosták a falat – mindhiába. Nem tudtak tovább terjedni. Az évek óta ázó falak annyi vizet szívtak már magukba, hogy a kis tűz nem bírt el velük. A sarokba rakott tűzifa hamuvá égett, majd újra kialudt a tűz. Kovács úr nem hitt a szemének. Fejhangon kacagva kezdett rohangálni a szobában, és minden növényt, amit addig cserépben nevelt, tövestől tépett ki, hogy aztán a sarokban máglyára vesse – egy újabb adag parázs és tűzifa kíséretében. Hisztérikusan kiabálva szidta az eget, az esőt, a városházi fajankókat, az ingatlanost, a kialvó tüzet. Közben egyre csak gyűlt a füst a szobában, kavargott, mint Kovács úr feje, végül addig sűrűsödött, míg az összes oxigént felemésztette. Kovács úr hörögve, fuldokolva köntösben mezítláb szaladt ki az utcára, óbégatott veszettül, nevetett és ugrált, őrjöngve cikázott egyik szomszéd ajtajától a másikig, ütemet verve rajtuk üvöltötte világgá keservét.  Döbbent emberek nézték tétlenül őrült táncát, míg végül össze nem esett és ott nem vonaglott a küszöb előtti kis tavacskában, tovább nevetve. Majd elájult.

Kovács úr régóta ébren volt. Ült sarokban és csak nézett fel az ablakra. Nem érezte szükségét a mozgásnak, de nem is tudott volna. Új zubbonya a testéhez szorította karjait, kényszerű tétlenséget erőltetve rájuk. Milyen ironikus, gondolta. De nem gondolt másra. Kint halk morajlással vonult el a vihar. Az eső már elállt, utolsó cseppjei lassan csordogáltak lefelé az ablak előtt feszülő rácsokon. Kovács úr csak nézett fel az ablakra, nézte a rácsokon csillogó cseppeket majd lassan behunyta a szemét. 

A kép a kisklau22.wordpress.com oldalról származik.