Lázas romantika

Száraz szemmel bámulom a sötétséget. Órák óta fekszem álmatlanul, csak néha mozdulok. A csend olyan hangos, szétfeszíti koponyám, szúró fájdalommal hatol agyamba a várakozás. Édes alázkodás… véremet hevesen pumpáló, dübörgő, álnok összeesküvés. Zubogva áradó érzelemfolyó, elnyel és kitaszít, fullaszt és újraéleszt. Kóválygó gondolataim értelmet keresnek, agyam éhesen kutat a morzsák után, melyeket néha te vetsz elém kegyesen. Vérvörös ajándék. Sohasem szunnyadó lüktető hatalom, éberen tart, nem hagy pihenni, nem hagy lélegezni, ringat, mint víztükrön levelet a szél. Fáj a némaság. Kimondhatatlan szavak bugyogva törnének fel, de csak nyelek egyet. Marja torkom a sok szó. Egyetlen szó. Feszülő vállaim merevsége a nyakamat is görcsbe rántja. Száraz a testem. Reszketek. Egy hűvös fuvallat. Magamra húzom lassan a takarót. Szétégek. Nem tudok újra megmozdulni. Elégek. Még élek. Hallgatok. Hallok. Lélegzem. Ez nem elég? Vagyok. Egyetlen vagyok. Örök vagyok. A mindenség vagyok. Testem szétfoszlik, csak tudatom létezik, egyesült körforgásban leli végtelen boldogságát. Az Univerzummal szeretkezik. Fülledt harmóniában kéjesen vigyorog, új és új lelkesedéssel veti bele magát az áramlatba, siklik, kúszik, táncol, örvend, sikkant, szárnyal… él. Őrjöngését nem akarom fékezni- talán nem is tudnám-, miért tenném? Elképzelt válaszok perdülnek ki ujjai alól, örül a hírnek. Mosolyognék, de nem merem megtörni a varázst. Nem mutatom inkább. Ismét némaságba fulladok, utálok, gyűlölök, félek, remegek, várok. Szeretek. Még egy mély levegő és lehet, megérkezem. Kiszáradt szemem szomjasan tűz után kutat. Lehetetlen feladat. Nevetnem kell, de sírok helyette. Birtoklom a tudást, irányított tudatom gondos kiképzést kapott, bátran feszül neki a rég ismertnek. Érzi a hasonlatos hívását, s bár még vak, halk sugallat segíti útját. Közelebb. Egyre közelebb. Egészen közel. Vibráló lényegek törnek fel a fekete mélyből, a mindenség kap helyet mellette. Kezét nyújtva egy kísértés szállong édesen, derűsen kacér apró kis pillanatok hátán lebegve, émelyegve hazudik a megszokás. Nem bánja. Vállát megrázva sötét ritmusra kezd mozogni újra. A végtelen tánca ez, kígyóbűvölő sípjának hangjára buján hullámzik, fel-felszökken hirtelen, és nevet. Talán görcsös kicsit az igyekezet. Nem is csap be. Csak a remény újabb ócska badarsága ez. Öldöklő tudat. És a tudattalan? Onnan mit remélhetek? Egy újabb paranoiát? A kérlelhetetlen sors torz vigyorát? A megszállott féktelenség vadító mámorát? Vagy csak a vágy újabb kapuját tárja szélesre, s a nyitott ajtóban állva epekedve néz majd? Meddig bírom, nem tudom. Meg kell szólítanom. Öröm, félelem, harag, szomorúság, vád, hit, menekülés, követelés, esdeklés, értelem… mi ez? Igaz reménnyel elvesztett csata vagy Pyrrhos-i győzelem? A kétely foszlott szélű lyukakat szakít bizalmam sérülékeny hálóján.  Nagyot sóhajtva sikerül-e kiűzni a tagadást? Megpróbálom. Erőtlen az első. A második jobb, érzem, tisztul a köd. A harmadik. Mély hörgés, mely középpontomból szakad fel, de nem a várt csillogó felszabadulást hozza magával. Ősi szellemek szavát hallom, kavargó bódító füst csípi a torkom, csal könnyet a szemembe, úgy önti el agyamat újra a kristálytiszta gondolat. Egyik keresi a másikat. Fülemben dübörög a vér, mellkasom szétfeszül, szívem kiszakad! Mi készül itt, az csak egy újabb vádirat...