2014. március 25., kedd

Egyetlen levél

Lágyan ringok a folyó felszínén. Nincs senki körülöttem, már állat sem mozdul. Lassan sodor a víz, óvatosan simogat, bele- belenyal a fülembe csiklandozva. Falevélnek érzem magam. Talán valóban egy fáról érkeztem. Oly régóta csodáltam magam alatt a fényes csillámokat, az ezüstös hullámokat, úgy vágytam a frissítő csobbanásra, hogy megkönyörült rajtam egy szellő, és hozzásegített vágyaim megvalósulásához. Most csak fekszem hát, és hagyom, hadd vigyen a víz oda, ahová neki tetszik. Csendes minden. Utam elején még madarak szánkáztak az égen, fák ágai lengedeztek a szélben a parton, most halk zúgás, édes susogás hallatszik, épp csak szívem dobbanásai törik meg az idillt. Órák óta bámulom tágra nyílt szemmel az eget, metsző kék színe lassan lilába, narancsba, bíborba fordult, szinte észrevétlenül sötétedve mind mélyebb árnyalatokba, immár végtelen fekete, pislákoló csillagokkal tarkítva, mint megannyi ablakkal az univerzum kertjére nézve. Békében vagyunk a folyóval, testünk végtelen egyetértésben halad előre, megállíthatatlanul. Kezem- lában nem érzem már rég, de valahol vannak, még velem vannak, talán lassabban úsznak a törzsemnél, vagy mégiscsak eltűntek? Nem számít. A víz tart, ölel, visz. Lehűlt a levegő. A tikkasztó délután emlékei elhalványultak a balzsamos este ölén, az éj pedig csípős őszinteséggel közelít. Nekem nincs vele dolgom. Minden vétkem megvallottam már. Kharon ladikja mégis elkerült. Visszatartottam lélegzetem egy vészterhes pillanatig, míg átsiklott fölöttem. Nem számított rám, azt hiszem. Vagy sikerült kijátszanom? Nem tudom. Talán megláthatom, milyen a végtelen? Feloldódom a mindenségben, én is az örök körforgás része leszek? Vagy üresen zizegő falevél maradok, rövid ideig enyésző tudat, mely hamvába hull, mint minden, mi valaha megszületett? Sodor a víz...Nem hallok mást csak saját sóhajom. Hát a szívem? Még dobog. Agyam nehézkesen kergeti a gondolatokat, elönt a béna nyugalom. Lassan úszom a hátamon. Fülemet elborítja a nedves hideg. Hogy csobog. Kedvességeket susog nekem, de olyan egyedül vagyok. Fel s le hintáztat a víz, minden hullám ismerős ugyan, mégis idegen vagyok. Hajam szétterül a felszínen, fakó szalagként kúszik utánam. Észvesztő lebegés ez, néma tánc, lelket gyönyörködtető fordulatokban gazdag mese. Testem kígyóként tekereg, hol a felszínen, hol a hullámok alatt, egy -egy kósza nyaláb játékosan átcsap fejemen. Nem bánom. Tanulok. Szippantanék a levegőből, de orromat jeges tűk szurkálják. Még csak nem is pislogok. Látom, ahogy összecsukódik felettem a víztükör. Nincs semmi baj. Csak visz a víz magával, gondos szülőként betakar, nem fázom. A szférák zenéjét hallgatom. Sosem hitt dallamok törnek rám a mélyből, a meder felől, vagy a mennyből, nem tudom. De már nem is akarom. Boldog vagyok.

2014. március 20., csütörtök

Farkas

Prológus
Most már azt gondolom, minden akkor kezdődött, amikor kisgyerekként először láttam kettéhasadni egy óriási fa törzsét. Szép, derűs őszi nap volt, a családommal-, apámmal és két húgommal- kimentünk a tanyánk melletti erdőbe, fát venni télre, tüzelőnek. Jól ismerte apám az erdészt, gyakran segítettek egymásnak. Apám, amolyan ezermester lévén mindenre kapató és használható volt a ház körül, míg az erdész, cserébe a kétkezi munkáért fát adott. Hasznos barátság volt ez kettejük között, amit gyakran meg is ünnepeltek némi itóka társaságában. Húgaim bolondos kis lények voltak még akkor, öt és hét évesek, más gondjuk nem volt, mint az erdész feleségének konyhájában kóstolgatni a frissen sült almás pitét. Engem nem vonzott a sütemény illata, sokkal inkább a természeté: a meleg, napsütötte széna szaga, amit a szél hozott felénk a szántó széléről, a fák törzsére tapadó moha dohos, fanyar illata, a gomba enyészetet árasztó, átható aromája. Így nem csoda, ha én azon a napon sem a konyhában sertepertéltem, hanem a favágó mellett ácsorogtam egy kis földkupac tetején, büszkén tekintve körül, vajon mindenki látja-e, milyen ügyes nagylány vagyok.
Sokáig csattogott a fejsze, ropogott a fa, nyikorgó, recsegő hang töltötte meg az erdőt. Minden ütés után egyre mélyebben közelítették meg a sötét ágak a földet. A mozdulat számomra tiszteletet fejezett ki, mint egy lakájé, aki kétrét görnyed gazdája előtt. A hódolatot láttam megtestesülni ebben a halálos bókolásban, a felsőbbrendűség elismerését. Néztem a fát és nem éreztem mást, mint kíváncsiságot, vajon mi lesz a vége. 
Az utolsó pár csapás előtt a favágó rám szólt, hogy álljak arrébb, mert még rám dől a fa, és a végén őt fogják felelősségre vonni. Addig nem gondoltam rá, hogy én veszélyben lehetnék, ezért kicsit meg is sértődtem. Miért gondolja ez az ostoba ember, hogy engem bántana a fa? Hiszen meghajol előttem. De amikor másodszor szólt rám, meglehetősen emelt és udvariatlan hangon, engedtem, párat oldalra léptem. Egyetlen súlyos, elnyújtott megadással dőlt le a fa a rönkről. Az esésében méltóságot véltem felfedezni, néma örömöt és megkönnyebbülést. Hirtelen egy kósza ág arcon csapott, éreztem, hogy a vér kiserked a nyomán. Felkiáltottam meglepetésemben, és a röhögő favágó kezéből kitépve a baltát, őrjöngve kezdtem csapkodni a vékonyabb ágakat, míg a dermedtségből felocsúdó ember vissza nem vette tőlem a gyilkos szerszámot.
-          Ha ezt elmered mondani bárkinek, megöllek! - suttogta a fülembe.

1.      Mira
Ahogy az utóbbi hónapokban mindig, ma is felriadtam álmomból. Mérhetetlen csalódás éreztem. Már majdnem ott voltam. Pedig egészen véletlenül kerültem a környékre, nem is tudom pontosan, hogyan. Egy hullámvasúton ültem, de nem a szokásos kocsiban, hanem egy törött játékmotoron, amit magam alá kellet szorítanom, hogy le ne zuhanjon. Mélyen tekergőzött a sínpár lefelé, fák ágai között, kis faházikókon keresztül. Aztán egyszer csak észrevettem, már nem a hullámvasúton vagyok, nem is a motoron. Ismerős a környék. Egyből beugrott, ott vagyok megint. Nagyon régen nem jártam arra. Emeletes lakóházak az út mellett, hosszú szürke járda, de valahogy minden lakatlannak tűnik. Ahogy jobban körülnéztem, rájöttem, hogy a házak többsége romos, sőt, van, amelyiknek a fele hiányzik, és belátni az elhagyott lakásokba. A járda régi, poros, a levegő is szürkés. Sehol senki. Megyek előre. Tudom, hová tartok. Jobbra kanyarodom, és meglátom a játszóteret. Szerencsére ez zöld, és itt már van élet is. Pár gyerek hintázik, egy család jön szembe- apa, anya, két, vagy három gyerek, nem érdekel annyira, hiszen már felfedeztem a házat. Ott van jobbra, a sarkon. Elindulok arra, a lépcsőház ajtaja nyitva. Megtorpanok, mert az ajtóval szemben, a lépcső alján egy idősebb nő ül, egy kopott tűzhely mellett. Az arcát nem látom, lehajtja a fejét. Balra fordulok a postaládák felé. Három sorban helyezkednek el, összesen kilenc darab. Megrongáltak, és vastagon áll rajtuk a por. Egyből a bal felsőt nézem, de ismeretlen rajta a név. Leginkább firkált fecni valódi névtábla helyett. A mellette lévőkön is. Mélyet dobban a szívem, csalódottság önt el. Nézem a másik két szint dobozait, azokon a nevek valós embereket rejtenek. Mindegy, ez akkor is csak egy alternatív hely, nem a valóság. Közel járok, de még nem sikerült megtalálnom. Megfordulok, a nő már eltűnt. Kilépek a szabadba, és ekkor felriadok.
Olyan régóta keresem ezt a házat, nem csak álmomban, ébren is. Néha nem is tudom, melyik a valóság. De nem tudom, miért akarom megtalálni, mi dolgom lenne ott. Talán valakit keresek. De ez csak kósza megérzés, halvány sejtelem, kézzel fogható, racionális oka nincs. Legalábbis még nem jöttem rá.
Készülődnöm kell, hogy ne késsek el. Egy újabb lélekölően izgalmas nap az irodában. Mint két éve mindig, kivéve ünnepnapokon. Elég unalmas az életem, be kell látnom, de legalább biztonságot ad. Megnyugtatnak az ismerős keretek. Minden nap ugyanolyan. Reggeli készülődés egyedül, séta a munkahelyre, kb. húsz perc alatt beérek. Taposómalom, fásult közöny, bólogató fej, határidők, újabb feladatok, méla undor. Kora este bevásárlás a lakás melletti kisboltban. Vacsora. Tv. Hétvégén a tevékenységeim köre kiegészül némi kocogással, vagy sétával a folyó parton. Az egyetlen, ami képes kirángatni az unalomból, a könyv. Lehet regény, krimi, dráma, útikönyv, mindegy, a lényeg, hogy amíg olvasok, más ember lehetek. Ott vagyok én is ahol a hős, azt teszem, amit ő, érzem a fájdalmát, örömét, érzem az ételei ízét… Olyankor szabadnak érzem magam, és újra bátornak. Nem valakinek, aki semmiben sem bízik, pláne nem saját magában.
Úton az iroda felé, újra eszembe jut az álmom. Érdekes. Valahogy el kellene felejtenem ezt a bűvös vonzalmamat, mert csak felőröl. Hiszen mindössze egy álom.

2. Kiscsillag
Kinyitom a szemem és anyát látom magam mellett, ahogy mosolyog rám.
-          Gyerünk hétalvó, hasadra süt a nap!
Mindig ezt mondja nekem. Vicces. Télen nem is süt a pocakomra a nap. Nem akarok még felkelni, inkább magamhoz szorítom a zsiráfomat és úgy teszek, mintha aludnék. 
-          Látlak, kis hamis, nem is alszol, hiszen hunyorogsz!
Nevet. Szeretem, ahogy nevet. Olyan csilingelős hangja van. De felkelni azért nem akarok.
-          Neeeeee, anyaaaa, neeeee, add vissza a takarómat!
-          Gyere csak Kiscsillag, ha most szépen felkelsz, lehet, hogy meglepetés vár a konyhában.
Nagyon szeretem a meglepetéseket, mindig finomságot kapok, vagy játékot, vagy a nagymama visz el játszani? Gyorsan kiugrok az ágyból, anya megpróbált elkapni, de én sokkal gyorsabb vagyok. Kifutok a konyhába, hadd lássam, hol a meglepetés? Nem látok fel az asztalra, felmászok a székre: így ni. De itt nincs is semmi!
-          Anyaaaaaaa, becsaptál, itt nincs semmi meglepetés!
-          Nézd csak meg jobban Kiscsillag! Közelebbről.
Nem látok semmit, pedig az asztalra nyomom az orrom. Csalódottan ülök le, pont, mire anya is kijön a szobából. Az ölébe vesz, megsimogatja a hajam, majd egy puszit nyom rá.
-          Na, nézd, ezt az akaratos nagylányt, csak nem sírsz? Nézz ide szépen, itt a meglepetés:
És az ujját követve látom, hogy tényleg van ott valami. Egy rajz az asztal fájába karcolva, csillog is a reggeli fényben.
-          Mi ez anya?
-          Ez kicsim, a te védő amuletted. Mutatja, hogy itt mindig otthon vagy, biztonságban a családoddal. Belevéstem a neved, látod? Ezek a te betűid, egy kis csillagba foglalva. Megszórtam csillámporral is, hogy mindig ragyogó életed legyen. Tetszik?
-          Gyönyörűséges! Szeretlek anya!
-          Én is nagyon- nagyon-nagyon szeretlek, Kiscsillagom!

3.  Mira

Tegnap reggel, úton munkába, még úgy gondoltam, az a nap sem fog csalódást okozni, a menet ugyanaz lesz, mint mindig. Hát tévedtem. Egész különös dolog történt a szomszéd sikátorban. Kora este, sötétedés után megtámadtak egy középkorú férfit, de nem rabolták ki. „Csak” ráijesztett valaki, egy kést lóbált az arca előtt. Pár perc volt az egész, majd a támadó elfutott. A szomszéd irodában dolgozó titkárcsajtól hallottam a sztorit, neki a ház takarítónője mesélte, akinek az a rendőr a sógora, aki kiszállt az esethez. Állítólag nem akart semmi más a támadó, mint, hogy ez a szerencsétlen pali vallja be a bűneit. Annyira megijedt, mesélte a rendőrnek, hogy készségesen beismerte, vásárláskor rendszeresen eggyel több zsemlét tesz a zacskóba, mint ahány darabot bemond a pénztárnál. A támadót nem ismerte fel, sötét is volt, meg az arcába húzta a csuklyáját. Halk, de határozott és fenyegető hangon beszélt. Hát ennyi. Kész röhej, ez nem Chicago. Még jó, hogy nem szúrta le. Mindenesetre a rendőr azt mondta, pár napig itt fog posztolni két járőr. Jó is lesz. Semmi kedvem egy késsel a hátamban végezni. Az egészben a rablás nélküli támadás a legkülönösebb. Mit akart vajon a férfi, ha nem pénzt? Vallja be a bűneit…tisztára, mint a középkorban. Mint egy sötét igazságtevő. Bár, azért kíváncsi lennék, mi az oka annak, hogy pont ezt az idősebb pacákot szemelte ki, vajon tud róla valamit? Lehet, hogy az öregnek kutyája van, és nem takarította fel a kutyagumit sétáltatáskor. Hehe. Viszont ami a legérdekesebb, pont tegnap kezdtem egy új krimit olvasni. Elég hasonló a sztori eleje, csak ott a gazfickónak alapos erkölcsi indoka van a támadásokra. Mármint szerinte.

                                                                 - Folyt. köv.-

A kép a fineartamerica.com oldalról származik.

2014. március 18., kedd

Lázálom

Beszéljek az életemről? Így egyszerűen? Nem könnyű, ha közben csak meredten nézel. Miért akarod? De legyen, mivel már csak te vagy nekem, és úgysincs más dolgom. Nos, hol is kezdjem? Ma február 22-ét írunk.
Rossz korban születtem, azt hiszem. Ha például a középkorban láttam volna meg a napvilágot, már valószínűleg megszabadítottak volna a szenvedéseimtől. De a mai modern világban mindenfelől a társadalmi humánum ömlik, nem lehet kikerülni. Az egyéni igényektől és szükségletektől függetlenül. Hogy túl sötéten gondolkodom? Nos, lehet.
Szóval egy ideje komor gondolatok üldöznek. Bár napjaim átlagosnak mondhatóak, s életemben sosem volt semmi kirívó, mégis, az utóbbi hónapokban egyre gyötrőbb kín emészt. Elmúltam ötven éves, egyedülálló dolgozó nő vagyok. Semmi szenvedély, semmi meggondolatlanság, idáig számomra a józanság volt a vezérfonal. Már nem tudom, hogy szándékosan alakítottam-e így, vagy csak nem tettem semmit, hogy más legyen. Persze, azért volt néhány renyhe év… pár kamaszvágyak tarkította felhőtlen boldogság, móka és felelőtlenség. Hiányzik-e néha a zűrzavar? Talán. Mégis, azt hiszem, okosabb, hogy így alakult. Szerettem volna férjet és gyerekeket, de… nem is tudom. Ez is csak így alakult. Soha nem volt rá képességem, hogy randevúzzak, ismerkedjek, eladjam magam vonzónak, érdekesnek. S ahogy az évek, a lehetőség is lassan elkopott, hogy családot alapítsak. Most már csak az elvált, problémás, antiszociális férfiak maradtak a magam korú nők számára, akikből meg köszönöm, nem kérek. Azért egyszer, alig emlékszem már, de egyszer volt valami. Valaki. Aztán úgy tűnt el mellőlem, mintha sosem lett volna.
Az életem attól kezdve, meglehetősen monoton. Felkelek, dolgozom, végzem a mindennapi tennivalókat. Egy irodaházba járok takarítani négy órát naponta, egészen jól keresek vele. Néha, ha rendezvényt tartanak valamelyik cégnél, még plusz pénzt is adnak, mert ilyenkor, buli után, mindig találni valami oda nem illőt. Én pedig diszkrét vagyok, és ezt értékelik. Annak idején az iskola után kaphattam volna ugyan jobb, „előkelőbb” munkát is, ám nem mertem kockáztatni. Féltem a kihívásoktól, a megfelelési kényszertől. Így lett belőlem bejárónő, takarítónő, tapintatos segítség. De nem bánom.
Minden nap munka után hazafelé bevásárolok. Szeretem a szokatlan ízeket, de nem vagyok túl kreatív, ezért általában unalmasan főzök. Ha olyan kedvem szottyan, lemegyek sétálni a folyópartra, nézem a vizet, a fákat, a babakocsit tologató párokat, a kutyákat futtató öregeket, és a nevetgélő tiniket. Nem szokott különösebb hiányérzetem támadni, csak egyszer-egyszer, valami apró kis zsibongás a gyomrom környékén, de ha nem figyelek rá, ahogy jön, el is múlik.

Egy kétlakásos társasházban lakom. Régi ház, de nagyon kellemes a hangulata. Ódon, talán csöppet melankolikus. Esténként a tévét nézem. Vagy olvasok. Próbálkoztam a kézimunkával, de attól még öregebbnek éreztem magam. Így csak kószálok a lakásban, bámulok kifelé az ablakon. Az utca túloldalán szemben egy régimódi emeletes ház áll, az a vízköpővel cifrázott fajta. Sok a lakója, akiket régóta látok jönni-menni, volt időm megfigyelni, hogyan élnek. Szemtanúja voltam már veszekedésnek, szerelmes összebújásnak, fájdalomnak, játéknak. Szokványos emberek szokványos problémákkal. Csakúgy, mint én.
A közvetlen szomszédjaimat nem nagyon ismerem, újak, de rendesnek tűnnek. A néni, aki korábban a mellettem lévő lakásban lakott, a múlt évben meghalt. Elég sokat voltam mellette az utolsó időkben, a családja messze él, segítettem neki bevásárolni, takarítani. Mindig mesélt valami kedves kis történetet a fiatalkorából. Jól megvoltunk. Szép csendesen ment el, az unokái találtak rá. Szomorú, de várható beteljesülés. A két fiatal egy napon bekopogott hozzám és megkértek, menjek át velük. Mint kiderült, a néni szerette volna, ha választok egy tárgyat a lakásból, amiben majd örömömet lelem. Hogy emlékezzek a vele töltött időre és beszélgetésekre. Meghatott a kérése, nem is tudtam elfogódottság nélkül körülnézni. Zavarban voltam. Sok apró csecsebecse, pár nipp, ami érdekesebbnek tűnt. Kis tétovázás után kiválasztottam egy hárfán játszó apró tündért ábrázoló faszobrocskát. A tündér arcán hamiskás mosoly, réveteg tekintet, mindig tetszett, hogy olyan megfoghatatlan a hangulata, vajon mire gondol?
A fiatalok megköszönték, hogy a nagymamájuk mellett voltam, amíg eljött számára a vég és örömmel töltött el a gondolat; segítségére lehettem valakinek. A temetésre is hivatalos lettem.
Mint említettem, ez tavaly történt. Szeptemberben, egész pontosan, Szeptember 17-én költözött be hozzám a kis tündér a hárfájával. Szeptember 17-e óta alattomosan settenkedve költözött be vele együtt az értetlenség és a félelem is.
2.

Azóta lassan bugyogó métely fertőzött meg. Forró, bűnszagú, sikamlós iszonyat, amely égeti testem, mint a tűz. Halkan sikongok, nem tehetem nyilvánossá szenvedésem. Az ég tudja csak, miért tört be fejembe a kétely, mi készteti tétova gondolataimat a hiábavalóság hajszolására. Keresem az okokat, de újra és újra csak pár sugallatfoszlány szálldos, repked, simogat a homlokom mögött: menj el innen! Menekülj! Fuss! Éjszakánként gyakran ébredek izzadságtól csúszós testtel, agyam lázong, a kezeim maguktól mozdulnak. Még nem adtam meg magam az őrületnek, még ellenállok. De ébren töltött óráim lázálomként tűnnek el a semmibe, hol lassan vánszorognak csak a másodpercek, pedig hogy siettetném az időt. A tehetetlenség kérlelhetetlenül csap át dühbe. Miért? Nem látom a kiutat, nem tudom, mit kellene tennem. Mikor múlik el végre? Nem vagyok ösztönlény, miért hát ezek a féreg gondolatok? Óh, hagyj végre, nem teszem meg, úgyis tudod. Felriadok réveteg kábultságomból, nem értem, hol vagyok. Csak egy újabb bolond óra, aminek sosincs vége. Ha körhintán ülnék csukott szemmel, sem tudnám kevésbé összekuszálni a megszokott teret, pár perc bágyadt szédelgés után újra szilárd térddel járnék a masszív talajon. De így… ezzel az állandó késztetéssel, mi nem köt semmihez, ami épelméjű… nincs alapja, nem tudom meghatározni és megfogni. Nem tudom kiirtani és abbahagyni. Nem tudok vele kezdeni semmit!
Fáradt vagyok. És ehhez öreg is, azt hiszem. Talán néhány évtizeddel ezelőtt. Akkor még hittem a lehetetlenben. Akkor még volt lehetőségem. Kedvem. Most már csak magam vagyok. Egyedül, a gondolataimmal. Szabályok nélkül én nem létezem. Kellenek a kapaszkodók, az irányelvek, az útmutatók. Félek egyedül. Ma már tudom, az életem olyan lett, mint egy ősrégi, kopott puzzle. Mire valaki veszi a fáradtságot, hogy kibogarássza a fakuló színeket és megkeresse a foszló szélek kapcsolódási pontjait, már nem lehet kivenni a hajdani mintát. Csak halvány foltok és néhány sötét lyuk. A legjobb esetben még némi mélabús nosztalgia.
Volt idő, hogy igyekeztem komolyabban elfoglalni magam, kikapcsolódni. Egy közeli moziba ültem be néhányszor, de az utolsó találkozásom a vászonnal nyomasztó emléket hagyott bennem. Könnyű, délutáni limonádéfilmre készültem, kis szerelmi történetre, ahol kellő mennyiségű nézeteltérés és veszekedés után a két főhős egymásra talál, és élnek boldogan, amíg meg nem halnak. Mindezt lágy humorral fűszerezve. Ám a film tizedik percében a főhősnő meghalt, a főhős pedig túl élethűen adta vissza a szeretett nő elvesztése felett érzett fájdalmát. Rémületesen ismerős volt a történet. Fél óra elteltével nem bírtam tovább, kóválygó fejjel álltam fel a székből, úgy éreztem, a sötét falak kipréselik tüdőmből a levegőt. Hallottam az elégedetlen ciccegéseket a nézőtér felől, miközben megpróbáltam kiosonni a teremből. Megbicsaklott a lábam a lépcső alján, és elestem. Éles fájdalom hasított a jobb bokámba. Nevettek. A film nem volt vicces. Rajtam nevettek. Felálltam, kibicegtem. Kint a folyosón nem volt senki, nekidőltem a falnak, és nyomogattam a fájós bokám. Keserűség töltött el az elpocsékolt órákra, a film üzente lelki szenvedésre, és a lábfájdalmamra gondolva. Legszívesebben dühösen bőgicséltem volna, mint egy gyerek. De csak nyomkodtam tovább a lábam rendületlenül, hátha legalább a fizikai fájdalom elmúlik. Az el is múlt. De közben valami sokkal borzasztóbb tört rám, észrevétlenül. Mit láttam, nem tudom, régen vagy ma, ki tudja. Sárga fal, üveg, átlátszatlan, majdhogynem fekete, talán, gondoltam, ha lemosom… hiába mostam. Kezeimen sűrű lé csorgott, a falra kentem, odatámasztottam dübörgő homlokom is, maszatos lett, de már nem számított. Kínomban a bőröm is lekapartam volna, hiába vakartam, nem jött le, csak vérzett, éreztem, hogy a gerincem ívbe feszül. Lerogytam. Lassan tisztult a köd. Pihegtem. Ijedt arcok fölöttem, nem, köszönöm, jól vagyok. Csak elestem. Orvos – nem kell. Megyek. Mondom, hogy jól vagyok. Hazamentem. A jól ismert szagok mindig megnyugtatnak. Lemostam a vért. Az ismerős tárgyak azt mondták, nem lesz semmi baj. A kis tündér rám kacsintott. Majd ezen is túljutok. Talán most már lefekhetek. Megértettem, csak egy valaki segíthet. Él a városban egy férfi, aki – hírből tudtam – érti a lélek szenvedéseit. El kell mennem hozzá.

3.

Másnap meglepett, hogy egész nyugodtan telt az éjszaka. Semmi lázálom, semmi lidérces kísértés, semmi nyugtalan forgolódás. Eltekintve az előző esti kis kalandomtól, végre tudtam aludni. Régen volt már ilyen. Talán a felismerés miatt. Nyugtalanító beismerni, hogy már korábban is rájöhettem volna a megoldásra. Nem mintha egyszerű lenne kivitelezni. Nagy adag bátorság kell hozzá. Először is lépésről lépésre kell megtervezni mindent. Végiggondolni a tennivalókat az előkészülethez. Hagytam, hadd járjanak át az érzések, nem akartam ésszel befolyásolni semmit. A racionalitás nem jött be – akkor jöjjön a felfoghatatlan. Érdekes volt. Vártam, hogy elöntsön megszokott érzés, a késztetés, a tehetetlenség, de semmi. Minden csendes volt. Mintha várakozna valami a mélyben egy kút fenekén ülve. Lehet, hogy az álnok vízköpő az oka. Vagy csak elhatározás kérdése, nem tudom. Talán megpróbálhatnék egy átlagos napot eltölteni, gondoltam… De nem, rögtön kezdődött a zúgás, nem lehetett szó átlagos napról, semmittevésről! Nem fújhattam visszavonulót. Bár olyan szépen sütött a nap, hihetetlennek tűnt a tegnap. Ez nem egy megfogható világ?
Gyorsan összekapkodtam pár dolgot; egy kalapot, egy táskát, egy kis üveg vizet, és már indultam is. Az utolsó pillanatban visszafordultam még a tündérért. Így, hogy lett célom, minden egyszerűbbnek tűnt. A busz, amire felszálltam, a város másik végébe vitt. Elképesztő, hogy mennyivel lepusztultabb volt környék, mint ahol én élek. Mintha fiatalok nem is laknának arrafelé, mindenhol csak vénemberek, ülve a járdán az omladozó házak előtt, magányosan. A házak mögött belátni a gazos kertekbe, néhol egy-egy kóbor kutya őgyeleg. Nem jártam még arra, óvatosan lépkedve kerestem a megfelelő házat. Az utca végén fekete füst szállt felfelé a mozdulatlan levegőben. Mégis, mintha örvénylett volna. Ahogy közeledtem hozzá, úgy furakodott az orromba valami keserű szag. Nem tudtam meghatározni, minek a szaga volt. Fanyar, átható, leginkább a rothadó húsra emlékeztetett. A füst egy kéményből tört elő, ami egy egyszerű, nagyon rossz állapotú épület tetején tartotta magát az összeomlás szélén. A falakon a maradék vakolat mállott, a kilógó téglát több helyen sebtében odavetett habarcs fedte. Javításnak szánhatták. Az ablakok feketék voltak a kosztól, talán koromtól? Kerítés nem volt csak egy árok, tele szeméttel, az alján fekete szennyes víz, bűzös az egész környék. Feltettem magamban a kérdést, tényleg ez lenne az úti célom? Hiába néztem körül, segítséget nem remélhettem, sehol egy lélek. Közelebb mentem az ajtóhoz. Résnyire nyitva állt, nem tudtam, mit tegyek. Kopogjak? Egy morgó hang belépésre invitált. Rekedt, mély hang, sokévnyi dohány edzhette ilyenné. Óvatosan megnyomtam az ajtót, beléptem a szobába. Az egész helyiséget a kinti füst szaga töltötte be. Orrfacsaró a bűz. Sötét volt, a kinti fény után a szemem nehezen szokott hozzá, de már kezdtem kivenni a körvonalakat. Körbenéztem. Egy asztal, egy ócska ágy. Egy vödör a földön. És valami kuporgott hátul a fal mellett. Leginkább egy ugrásra készülő macskára emlékeztetett, a szeme villogása miatt. Megmozdult. Megszólalt:
Tudtam, hogy eljössz. Már vártalak, mondták, hogy itt az idő.
Ki mondta? Én magam sem tudom pontosan, miért vagyok itt, válaszoltam.
Be kell teljesítened a sorsodat. Tőlem mindent megkapsz, amire szükséged lesz az úton. De neked kell végigmenned rajta.
Kétségbeesve néztem rá:
Milyen útról beszél? Mi lenne az én sorsom? Mindig azt gondoltam, úgy élek, ahogy alakítom az életemet. Sosem befolyásolt semmi hókuszpókusz, semmi babona. Azt sem tudom, miért jöttem ide.
Nem tudod? Talán nem érzed a hívást? Nem űz a valami mély, mardosó kétely, hogy menned kell?
Mellbe vágott a felismerés.
De, de igen. De nem tudom, értse meg, nem tudom, miért van így? Ki vagyok én? Ki maga? Mi történik velem mostanában? Olyan nyugodt életem volt. Kiegyensúlyozott. Nem zavart beteges lázálom, nem vágytam soha ismeretlen izgalmak után. Miért én? És miért most?
Ez adatott neked. Jobb, ha beletörődsz, úgy sokkal könnyebb lesz.
Kezdtem elveszíteni a türelmemet, semmi konkrétumot nem mondott, csak összevissza beszélt.
Mondja már el, hogy ki maga! Ne beszéljen rébuszokban, nem szeretem a talányokat!
Akkor miért vagy itt?
Mondtam már, hogy nem tudom! Csak meg akarok szabadulni a kíntól és kételytől, a félelemtől! Újra uralni akarom a testem és az érzéseim!
Gúnyosan nézett rám, miközben válaszolt:
Azért jöttél hozzám, mert én vagyok a te utad őrzője. Nekem adatott meg a kiváltság, hogy a következő láncszemet az előzőekhez kapcsoljam. Gyere beljebb és ülj le. Idd ezt meg.
Egy kupát nyújtott felém.
Mi ez?
Gyógynövények főzete. Beléndek, mandragóra, és belladonna.
Hiszen ezek mérgezőek, meg akar ölni?
Nem öl meg. Segít kinyitni a kaput.
Mi? Ne nevettessen!
Fogd, ha mondom! Ez nem játék, és nem tréfa! Nincs sok időm… add a tündért!
Óriásit dobban a szívem. Honnan tudja? Reszkető kézzel vettem elő a kis szobrot a táskámból. Letettem magam mellé az asztalra. Az öreg megfogta és miközben félhangosan mormogott valamit, egy szalagot tekert a tündér teste köré. Majd visszatette az asztalra. Valószínűtlen volt az egész. Mit keresek itt, gondoltam? Bolond vénember. De az én hibám, mégis mit vártam, mi fog történni? Kinyújtottam a kezem az asztalon álló kis alak felé. Óh, istenem, mi ez? Elrántottam a kezem, olyan vad erővel húzott maga felé a tündér. Rémülten kérdeztem:
Mit csinált vele?
Talizmánná tettem számodra. Megvéd az úton. Fogd! – válaszolta.
Féltem ugyan megfogni, de valami kényszerített, hogy mégis megtegyem. Hirtelen marokra szorítottam. Talán képzelődtem, de mintha egy pillanatra az egész szobát halvány fehér derengés vonta volna be. Meleg volt a tenyeremben a fa. Lüktetett. Réveteg áhítattal vettem át a kupát is, amit a vénember nyújtott felém. Már úgyis mindegy volt, valószínűleg megbolondultam. Vagy csak egy nagyon szokatlan, nagyon valóságos álom. Óvatosan kortyoltam. Kicsit kesernyés volt a lötty, de nem különösebben rossz az íze. Száguldoztak fejemben a gondolatok. Tényleg megbolondultam. Mit csinálok? Lehet, hogy méreg.
Ekkor nem várt képek villantak a szemem előtt. Mintha valaki folyamatosan fényképezne, és a vaku elvakítana. Hol a tündér fitos pofija, hol a vénember göcsörtös arca, hol a vízköpő álnok pofája suhant el előttem, mind nevettek, szólongattak, hívtak, keljek át. Ki vagyok én? A képek lassan halványultak. A zaj is csökkent valamelyest.
Feküdtem a földön és valami rázott. Próbáltam kinyitni a szemem, de nehezen ment. Aztán rájöttem, hogy nem ráz semmi. Csak remegtem. Végre kinyílt a szemem. A kezeim maguktól mozdultak. Körülnéztem a szobában. Libbent a függöny az ablak előtt. Láttam a vízköpőt a falon. Zavart volt még a tudatom, zakatoltak fejemben a gondolatok. Otthon voltam. Hogy kerültem ide? Álmodtam. Megdöbbentően valóságosnak tűnt. Nehezen vettem a levegőt, a mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt. Nem értettem az egészet. Talán ideje, hogy orvoshoz menjek. Talán egy fertőzés. Végre meg tudtam mozdítani a fejem, ekkor iszonyatos, éles hasítás tört át a koponyámon. A padlón feküdtem. Tapogatóztam valami kapaszkodó után, hogy fel tudjak ülni. Valami keménynek ütközött a kezem. Apró tárgy. Ránéztem, az tündér volt az. Valami rá volt tekerve a testére. A talizmán? Hiába rántottam vissza a karom, éreztem, hogy elájulok.
Nem tudom, mennyit aludtam a padlón, de a fejem még mindig fájt. Óvatosan felültem, körülnéztem. Már reggel volt. Nem emlékeztem jól, illetve nem tudtam, egyáltalán emlék-e amit érzek. Furcsa képek kavarogtak bennem. Mi volt álom és mi a valóság? Fogalmam sem volt, mi történt velem. Elmentem busszal a város másik végébe, hogy válaszokat kapjak. Tényleg elmentem? De akkor hogy kerültem haza? Talán lázas voltam, attól voltak rémálmaim. De annyira valóságosnak tűnt még akkor is. Nem tudtam, ki segíthetne. Ha ezzel a történettel beállítok valahová, a legkevesebb, hogy bezárnak a bolondok házába. Kénytelen voltam felkelni, mert fáztam, ráadásul hányingerem volt. Keserű volt a szám. Sikerült feltápászkodni, és kibotorkálni a fürdőbe. Megnyitottam a csapot a kád felett. Belenéztem a tükörbe. Valami fekete maszat volt a szám sarkában. Egy darabig csak bámultam, majd letöröltem. Pár száraz fűszál. Nem volt erőm komolyabban foglalkozni vele. Bár a fürdőszobában nincs ablak, mégis hallottam egy galamb turbékolását. Mindig szerettem a galambokat. Olyan szépek, egyszerűek, mégis olyan kedves a hangjuk. Csak akkor hangzott valahogy másként. Levettem a ruháimat és beleléptem a kádba. Lassan leültem, majd hátradőltem. Jóleső zsibbadtsággal hagytam, hogy a meleg víz egészen az arcom széléig beborítson. Jó volt.
Elég fáradt voltam, de ezen nem csodálkoztam, keveset aludtam az utóbbi napokban, azt is elég zaklatottan. Figyelnem kellett, nehogy a meleg víztől teljesen belelazuljak a kádba. Ha erősen koncentrálok, talán össze tudok szedni egy értelmes magyarázatot a történtekre, gondoltam. Hatalmasat dörrent az ég, azt hittem, vihar lesz. Kint folyamatosan zúgott a szél, addig észre sem vettem. Jó, hogy a fürdőn nincs ablak, igazán nem volt kedvem a fenyegetően beborult égboltot bámulni.

4.

- Tessék? Kicsit elkalandoztak a gondolataim, bocsánat. Kezd kényelmetlen lenni ez a szék. Nem, nem kell, még tudom folytatni. Hol is tartottam? Persze, a szomszéd nénitől kapott tündér. Igen, ő szeptember 17-én költözött be hozzám. Örültem az ajándéknak, de maga a szándék is jól esett. A néni temetését szeptember végén tartották. A búcsúbeszéd a kápolnában rövid volt, de megható. Szép napfényes őszi nap volt, lágyan susogott a szél, kergette a leveleket a temetőfal előtt, végig a gyászmenet mellett egészen a nyitott sírig. Igyekeztem nem megbámulni a gyászolókat, mert úgy tartom, fontos, hogy mindenki saját magányában tudja elengedni a halottját. Ezért inkább a lábam elé meredtem, néztem az apró kavicsokat, ahogy szétfröccsenek a csosszanó talpak alatt a fakuló fűre. Néma menet volt, csak a sor végén kacarászott egyet-egyet egy karon ülő fiúcska, a tudata még nem ért fel odáig, hogy elszomorítsa egy temetés. Furcsán oda nem illőnek kellett volna lennie ennek a csilingelő nevetésnek, de mégsem hatott annak. Inkább mintha csak a sírkövek tetején ülő kőangyalkák pajkos szólama lett volna. A gyermek apja mégis egy kifli csücsökkel igyekezett gyorsan elnémítani csemetéjét. Zavartan nézett körbe, de nem foglalkozott velük senki. Rajtam kívül. Rájuk mosolyogtam.
A menet többi része leginkább hozzám hasonló korú, vagy idősebb emberből állott, látszott rajtuk, próbálnak nem gondolni arra, velük is igen hamar megtörténhet, hogy az utolsó útjukra kísérik őket. A néni két unokája vezette a menetet, mellettük sétált a pap. Láttam, hogy hozzájuk szól, de nem hallottam, mit suttog nekik.
A sírt a temető hátsó fala elé ásták, egy óriási gesztenyefa árnyékába. Nyár közepén pompás lehet a virágok illata. Talán a néni szerette a gesztenyevirág illatát… A hangulat nyugalmas volt. És békés. Nem voltunk sokan, talán tizenkét-tizenöt fő. Ennek ellenére nem tudott mindenki közvetlenül a sír mellé állni, de valószínűleg, nem is akartak. Nekem persze a mély, fekete lyuk mellett jutott hely. A koporsó aranyszínű vázon még a gödör fölött lebegett. Nyitva volt. Nem akartam látni a nénit, mégsem tudtam levenni róla a tekintetem.  A szemem röpködött a fekete ünneplő ruha és a fényes cipő között, és hiába akartam, nem tudtam megállni, hogy az arcára ne pillantsak. Megakadt a szemem. Viaszosan fehér bőr fénylett elő a vánkoson, a megszokott vonások éterien szétmállottak. A szürke haj keretezte arcon kiemelkedtek a pofacsontok, köszönhetően a rikítóan rózsaszín arcpírnak. A szájára is valami pirosas színt kent egy lelkes halotti sminkes. Szegény néni, életében sohasem láttam kifestve. Kísérteties volt, ahogy a szél lebegtette a szempilláit és a haját. Mintha mozogna. Nézve ezt a viaszos arcot, elmerengtem a halotti maszk kifejezés jelentésén. Vajon honnan ered? Egyiptomból? Csakis szó szerint értendő? Egy maszk, álarc, ami fizikailag ugyan elkülönül a halott arcától, azonban szellemiségében mégis szorosan kapcsolódik az őt viselő emberhez? Hiszen ez a maszk nem csupán egy sablonosított tömegtermék volt, ügyeltek rá, hogy tükrözze a személyiséget. A nénin nem volt maszk. Csak festék. Mégis így idegenebbül festett egykori önmagához képest.
Kicsit elmosolyodtam, mert a néni meséi során megemlítette egy-két fiatalkori csínytevését. Mulatságos fricska lenne tőle, ha utolsó tréfaként kinyitná a szemét és vidáman elkurjantaná magát:
-          Becsaptalak benneteket!
Persze, ez nem volt szép gondolat tőlem, amióta ismertem, a néni nagyon visszafogott, csendes életet élt, nem jutott volna eszébe ilyen morbid vicc.
Nem bírtam tovább nézni az arcát, ezért tekintetemet inkább a föld felé fordítottam. A fekete göröngyök olyan kövérnek tűntek, mintha nem sírhant, hanem veteményeskert létre készülődnének. Amíg gondolataim kalandoztak, sorban mindenki a koporsóhoz lépett és megtekintette a merev testet. Bár többnyire inkább csak az ünneplő ruhát nézték, vagy szemüket a szorosan összekulcsolt kezekre függesztették. Féltek a halott arc látványától.
A háttérben lassan mély rezgés indult a levegőben. Egy pillanatig értetlenül néztem körbe, mi lehet az, de akkor már öblös zúgással meg is szólaltak a kápolna tornyában lévő harangok. A pap kicsit bosszúsan nézett fel, már kezdte volna a szertartást. Csak kongtak-búgtak a harangok, érces hangjuk felverte a gesztenyefán pihenő verebeket. Aztán szép lassan, méltóságteljesen halkultak el, pár perc múlva újra csak a néma rezgés maradt a levegőben. Az emberek is teljes csendben, tiszteletteljesen álltak, vártak, hogy a pap végre megszólaljon. Csend. Zavart csend. Minden tekintet a pap felé irányult. Ő rémült arccal meredt a koporsóba. Belenéztünk mi is. A néni sápadt-merev arcán, szorosan összekulcsolt kezein, vasalt ünneplő ruháján kívül nem láttam semmit. Semmit, ami azt az arckifejezést igazolhatná. A pap erőt vett magán, bólintott a két ott várakozó sírásónak, akik gyászosan mélabús ábrázatot erőltetve magukra, lecsukták a faláda tetejét. A gyászbeszéd nem tartott sokáig, közben a koporsót lassan leeresztették a mélybe. Az emelőszerkezet csigái nyikorogtak nehéz terhük alatt. A koporsó leért a gödör fenekére. Surrantak a kötelek, ahogy a sírásók kihúzták őket a felszínre. Egy pillanatra minden újra megállt. A pap imára szólított. Hangja halkan zsongott. Körülöttem a gyászolók a pap utasítását követve lehajtott fejjel mormogtak. Az ima véget ért. Megint csend telepedett ránk. Ezúttal áhítatos csend.
-          DURR!
Egy gesztenye hatalmasat koppant a koporsó tetején a mélyben. A pap ijedten felkiáltott, a fejéhez kapott és megtántorodott. Majd mielőtt bárki megállíthatta volna, térdre borult a nyitott sír mellett és mélyen belehajolt. Két kézzel, őrjöngve kapkodott a gesztenye után, de nem érte el, csak kövér földrögöket szórt fel a levegőbe. Mindenki elhűlten bámulta tajtékzását. Az egyik sírásó felocsúdva a döbbenetből, a pap karja után kapott és felrántotta a földről, majd megpróbálta odébb ráncigálni. De a pap kitépte magát a szorításából és visszahajolt a sír fölé.  Megcsúszott a síkosra taposott földön és fejjel előre a gödörbe zuhant. Nem őrjöngött többet, kitörte a nyakát. 

5.

- Hát hogyan végződött volna? A papot kiemelték az érkező mentősök, de már nem volt mit tenni. A gyásznépből két idős asszonyt bevittek a kórházba, mert sokkot kaptak. A sírásók pedig bejezték a temetést és feltöltötték a sírgödröt. Végül is, ezért fizették őket. Szépen rálapátolták a földet a koporsóra. Megtelt az üreg. Ráépült a domb. Beleszúrták a fejfát. Amíg az egyik munkás elrendezte a síron a koszorúkat, addig a másik körbetaposta a domb oldalát. Eltűntek a pap őrületének utolsó nyomai is.
Miután végeztek, hárman maradtunk a sír mellett a néni két unokájával. Ők kis ideig még olvasgatták a koszorúk szalagjain cifra betűkkel írt, örökkévalóságnak szánt búcsú üzeneteket. Majd megfordultak és hazamentek.
-          Én? Én is hazamentem. Csak a lelkem maradt ott a temetőben a nénivel és a pappal.
A temetős eset után nem találkoztam többet a néni unokáival. A lakást eladták, az új szomszédokat pedig már nem nagyon ismerem. Az életem morbid fordulatot vett. A megszokott nyugodt mindennapokat felváltotta ez a nyughatatlan lázálom szerű lebegés. Egyre inkább úgy érzem, elvesztettem a hatalmat az életem felett. Mintha egy bonyolult fejtörőt kellene megoldanom, csak ebben benne is élek. Szeretnék szabadulni, de nem találom a kulcsot. Pedig érzem, egy apró momentum elkerülte a figyelmemet, ha rálelnék, ha megérteném, megoldódna minden.
És most, hogy lassan leszáll az est, itt ülök és mesélek. Mintha jobb dolgom nem is lenne. Talán nincs is. Nézlek, ahogy itt vagy előttem mozdulatlanul, némán, a szemed olyan hideg, elutasító. Hát neked sem kellek már? Nagyot lódul hirtelen a szoba. Leülök az ágy sarkára.
Innen a szemben lévő ház oldalát látom. Rajta a vízköpő. Csúf példány, annyi szent, mégis minden esőzés alkalmával rendíthetetlenül teljesíti kötelességét, száján zubog a víz, vagy csörgedez lassan, de folyik a víz, folyik, megóvja az épület oldalát a beázástól. S talán a gonoszt is távol tartja. Ma nincs vihar. Csendes az ég, nem üzen semmit, nem küld követet, ki megzavarhatná álmaimat. Csak a vízköpő les folyton sanda szemmel, kajánul vigyorogva. Mi az, mit nézel megint? Te is rab vagy, megérthetnél. Folyton csak néz. Elfordítom a fejem, ne lássam az undok pofáját. Az ég alján halvány fény – a nappal utolsó foszlánya. Ránehezedik a sötétség, lenyomja a látóhatár alá, elmerül a semmiben. Talán a föld másik oldalára bukik. Pedig itt lenne rá szükség. Egyre erősebben dobol fülemben a vér. Lüktet a szívem, minden dobbanás nagyot lök a mellkasomon. Érzem megint, hatalmába kerít valami megmagyarázhatatlan, átjár, késztetéssel tölt el, nem tudom legyűrni. Hullámokban tör rám, orvul, aljason, semmi udvarias bevezetés, csak zúdul, a szemem káprázik, sötét van, nem látok, a fülemben vatta, számban megbénult a nyelvem, csak az agyam forog, nem tudok mozdulni, mi ez, hagyom, nem állok ellen, jöjjön, ha kell, de nem változik, hullám, hullám, hullám…
Mint rég letűnt korok sámánjai, amint a dobot verik, dübörög a kapu túloldala, nem e világi lények üdvözlete ez, kiáltó értelmetlenség, mit akartok tőlem? Ordítanék, de nem tudok. A kezem magától mozdul. Gyertyát gyújtok, imádkozom a megváltásért. Némán, belül. A fény óvatos pislákolása mint vezércsillag mutatja az utat. Lassan csillapodik a hangzavar. Libben a függöny az ablak előtt.  Halvány árny táncol, majd a falon függő tükörre vetül. Az árnyék mélyül, beleolvad a tükörbe. Libben a függöny az ablak előtt.
Csak állok egy-helyben. Nem tudom pontosan, mióta, talán pár perce, talán régebben. Tényleg nem tudom, mikor álltam fel az ágyról. Nincs még egészen sötét, de a tükrön a foltot már nem látom tisztán. Elmosódott paca lett belőle. Annak érzem a saját tudatomat is, csak egy elmosódott pacának, egy foltnak valahol a falon. Egy unalmas, szürke falon. Csak áll végtelen idők óta, céltalanul. Az egyetlen dísz rajta ez a régi, kopott tükör. Hogyan került oda? Mindig is ott volt. Egy tétova elme kósza ötlete nyomán, a tervtelenség véletlen kis fricskájaként. Nem valami szép tükör, ha belenézek, némileg szabálytalan képet mutat. Nem csoda, az évszázadok nyomasztó gőggel préseltek ki belőle minden szépséget. Egy csöppnyi báj, annyi nem maradt a korábban lágy kellemmel bíró kritikusban. Hiszen kritikus volt ő, a tükör, mindig csak a nyers valóságot mutatta. Semmi szépítés, semmi udvariasság. Semmi jóindulat. Lehet, ezért haragudott meg rá az idő, s tépte szét vasfogaival. Most már csak pattogzó festék a kereten, néhol kilóg a fa, s az arca… Homályos, mint a derengő holdvilág egy fagyos téli éjszakán. Felé nyújtom a kezem, bár, kicsit félek megérinteni. Olyan félelmetes az elmúlása. Lassan simítok végig a szélén, lágyan, épp hogy ujjheggyel. Érzem, milyen rücskös a felülete. A festékréteg maradéka pereg a földre. Érdekes, mintha valami faragást tapintanék. Hosszanti minta, körbefut a kereten, tekereg, talán egy kígyó. Ovális a tükör, a tetején egy nagyobb dudor kiáll, körülötte ágas-bogas motívum. Persze, faágak. És alma. Kis édeni tükör, mit akarsz nekem mondani? Simogatom tovább, most már kicsit bátrabban, de nincs más díszítés. Lágyan megnyomom a közepét: az ujjam nyomán fodrozódó hullámok keletkeznek, hát ez mi? Tömör anyagot vártam, de mint egy kocsonya, enged a nyomásnak. Nem hiszek a szememnek, belenyúlok a lyukba.  Valami megragadja a kezem, és maga felé húzza. Libben a függöny az ablak előtt. Most jövök rá, a huzat miatt. Félig elnyelt a tükör. Megadom magam. Hirtelen elernyed a függöny. Elernyed a kezem is. Megrázom a fejem. A falnak támaszkodom. Látom az apró rücsköket a festék alatt. Végighúzom rajta két ujjam hegyét, érzem a bőrömön a nyomást. Felszakadt a seb, megint vérzik. Nem érdekel.  Egyszer csak meglátok valamit a tükörben. Egy opálos folt, ami kezd alakot ölteni. Kaján kis mosoly. Persze, a tündér. Gyorsan megfordulok, hol van? A tükörben nem tudtam rendesen kivenni. Az ágy alatt? Már látom, te fogod. A testére csavart szalag kioldódott, most végigfut a karodon, egészen a nyakadig. Nem hiszem, hogy ez jó ómen, hagyd, hogy levegyem rólad.

- Engedd, kérlek, ne szorítsd annyira, a nyakadra tekeredett egészen! Várj… nem kapok levegőt! Engedd el! Neee, Istenem, neeee… Akkorát sikítok, hogy a dobhártyám belefájdul. Zakatol a szívem, zúg a fejem, hurrikánként dübörögnek agyamban a gondolatok, neeeee! Nem kapok levegőt, hörgök csak kétségbeesetten, ne tedd! Kelj fel, miért fekszel, engedd el! Megfulladok. Az arcod. Ne nézz így! Isteneeeem! Te – én. Én fekszem itt. Ez az én nyakam. Az álnok tündér szalagja. A nyakamon. Nem lehet igaz, csak újabb lázálom az egész, az út, a kísérő, a szalag a nyakamon, fekszem, fázom, egyedül vagyok, én vagyok, csüggedt belenyugvás vagyok. Halott vagyok! Halott.



2014. március 17., hétfő

Kálvária


Az esővíz lassan csorgott le a tetőkről, rá az utca kopott kövezetére, csak folyt végig a lejtős utcán, hogy aztán a kereszteződésben egy régi, de jól karban tartott polgári ház falának tövében állapodjon meg. Ott gyülekeztek a cseppek miden esőzés alkalmával, ott alakultak át kisebb tavacskává, és áztatták el a falat, a ház tisztes urának legnagyobb bosszúságára. Kovács úr hiába hadakozott évek óta a város vezetőségével, hogy ugyan már, tessék rendbe hozatni a csatornát, a kis utcában nem történt változás. Kovács úr, aki egy éve jóhiszeműen vásárolta meg az addig évek óta üresen álló ingatlant, keserű tapasztalatként könyvelte el, hogy a bürokrácia útvesztői egy kisvárosban sem különbek, mint egy metropoliszban. Hiszen Kovács úr éppen egy évvel ezelőtt döntött úgy, hogy elhagyja korábbi életét, a nagyvárosi forgalmat, zajt és bűzt, és egy vidéki, hangulatos városkába költözik. A települést egy katalógusban látta meg először, amely olcsó szállásokat ajánlgatott kirándulók számára. Kovács úr néhány alkalommal odalátogatott, és miközben ebédjét költötte egy vendéglőben, vagy kávét szürcsölgetett egy mellékutcai bisztró teraszán, megszerette a várost és lakóit egyaránt. Ám mielőtt feladta volna kényelmes hetedik emeleti lakását, hosszasan nézelődött, keresgélt és válogatott a rendelkezésre álló ingatlanok között. Sok kívánalma nem volt, csak egy csendes kertre vágyott, pár szobára, ahol bútorai elférnek, és ami legfontosabb: nyugalmat óhajtott. A házat áruló ügynök mézes-mázas mosollyal ecsetelte az előnyöket, mutatta be a szobák közötti átjárást, a világos tereket, a kertből az erdő felé nyíló hátsó kiskaput, felhívta a figyelmet a kitűnő közlekedésre a nagyváros felé, utalt a segítőkész szomszédokra, de mindenekelőtt a közkomfort nagyszerűségét emelte ki büszke önérzettel. Kovács úr ráharapott. Hogy a csali mennyire találó kifejezés lesz számára, akkor még nem tudta. Mint ahogy azt sem sejtette, mennyi galibája adódik a szorgalmasan csordogáló esővízből. Pontosabban annak megszüntetésére irányuló törekvéseiből.

A beköltözése utáni első nyár-végi zápor alkalmával még nem tudatosult benne a probléma nagysága. Amilyen gyorsan jött az eső, olyan gyorsan el is állt. A következő néhány, összefüggően csapadékos nap már előszele volt a nagyobb megpróbáltatásoknak. A fal ugyan még nem ázott be, de a ház előtt felgyülemlett tócsa annál több bosszúságot okozott Kovács úrnak. Szép, kisuvickolt cipőjének lőttek, valahányszor csak megpróbált átvágni a vízen. Kikerülni méretéből adódóan nem lehetett. Először egy deszkát fektetett keresztbe az ajtajából a járdára, de ez csak átmeneti megoldásnak bizonyult, mivel minél több eső esett, a tócsa annál terebélyesebb lett, és lassan bekebelezte a pallóként használt falapot. Később megpróbálta körülbástyázni a bejáratot, hogy eltorlaszolja a víz útját. Először csinos virágosládákkal, majd eredmény híján homokzsákokkal. Ekkor lépett közbe először a városka vezetősége. Ilyet nem lehet, tessék megnézni, mennyire rontja a közképet! Rendben van, mondta Kovács úr, én szívesen elviszem a zsákokat, de tessék megmondani, mikor lesz rendbe hozatva az utcában a csatorna. Hamarosan, az idei büdzsébe ugyan nem fér bele, de a jövő év tavaszán megkezdik a munkát. Jó, de addig a zsákok maradnak, erősködött Kovács úr. Jó, bólintottak a bürokraták. Kovács úr győztesen és elégedetten bólintott. A zsákok másnapra eltűntek.

Tavasz végéig Kovács úr nap, mint nap kilincselt a városházán, ügyét elintézendő és ezáltal igazát érvényesítendő, de hasztalan. A probléma pedig hónapról- hónapra csak nőtt, az eső mindennapos idegeskedést jelentett a kiábrándult férfinak. Már nem csak a cipőjét féltette, hanem befektetését is, hiszen a ház fala lassan, de kérlelhetetlenül átázott, sötét penészfoltok tarkították a vakolatot, bent pedig a kandalló tüze sem tudta megszüntetni a nyirkosságot. Kovács úr miközben tehetetlenül nézte a szakadó esőt az ablakon át, keserűen gondolt a város vezetőségre, akik a domb tetején lévő házukban mit sem érzékeltek az ő problémájából. A gyomorszája körül jelentkező kis rángatózó fájdalom ismét arra emlékeztette, amit az elmúlt hónapokban napról- napra átélt. A megannyi harcot, veszekedést, okmány kitöltést, sorban állást, kioktatást, könyörgést, tiltakozást és kudarcot. A hiábavaló reménykedést, hogy a megígért csatornajavítás elkezdődik, a háza végre ki tud száradni, és minden alkalommal úgy tud kilépni a házból, hogy a cipője makulátlan marad-, ha esett előtte, ha nem. Így azonban csak állt az ablakban, gyámoltalanul nézte a csordogálást, s miközben hallgatta a víz munkáját, érezte bőrén az undok nyirkosságot, egyre nőtt benne az elkeseredés. Minden szürke felhő csak szította a dühöt Kovács úr szívében, ki így napról napra, hónapról hónapra mindinkább kiábrándultabban szembesült a tehetetlenség kátyújával.

Aztán hogy-hogy nem, nyár közepén Kovács úr egy reggel arra döbbent rá, hogy napok óta nem esett. A nap szikrázóan sütött, és még egy nyamvadt bárányfelhő sem úszkált az égen. Először fel sem fogta igazán szerencséjét, de miután még ebédjének utolsó falatjait élvezve sem tapasztalt semmi gyanús légmozgást, elhatározta, újra próbálkozik a városházán. Talán most, hogy elmúlt a vízterhes időszak, végre hajlandóak lesznek az érdekében beindítani a bürokrácia rozsdás kerekeit. Így hát kikefélte sötét szürke öltönyét, kisuvickolta cipőjét, majd jókedvűen felkerekedett. És láss csodát, imái meghallgatásra találtak. A főosztályvezető személyesen fogadta, együtt érzően hallgatta végig felháborodott sirámait, és miközben kávéval kínálta, békülékeny hangon engesztelte, s ígérte meg másnapra a terepszemlét és helyzetfelmérést a háza előtt. Kovács úr nagyon elégedetten indult haza. Kilépvén a kapun felnézett az égre. Felhorkant, mert az ott gyülekező szürkés- fehér gombolyagok láttán mély megvetést érzett. Csak azért is sétálni indult. S bár egy óra múlva az égen már fenyegetően tornyosultak a vastag felhők, ő mit sem törődve ezzel vidáman fütyörészve bandukolt tovább először a főutcán, majd nem látván okot a sietségre, kanyargott apró mellékutakon. Mikor újra kiért a főútra, már szigorú fekete volt az ég alja, és pár percenként mély morgás törte meg a feszült csendet. Aprón szitáló permet vonta be Kovács úr arcát. Jó lesz kapkodni a lábam, gondolta. Már látta a házát az út végén, amikor egy éles villanás, egy velőt rázó csattanás és az eső locsogva kezdett ömleni a földre. Kovács úr futott, ahogy a lába bírta. Bár még nem gyűlt össze a víz az ajtó előtt, mire előbányászta a kulcsot a zsebéből, és sikerült a síkos zárba dugnia, bőrig ázott. Lenézett lábaira és megmerevedett. A délben még gyönyörű fényes fekete cipői most megszégyenülten meredtek vissza rá. Dühösen rúgott egyet az ajtófélfába, de ettől csak a lába fájdult meg. Sántikálva becsoszogott a házba. Mielőtt becsukta volna maga után az ajtót, megállt, megfordult és csak bámult kifelé az utcára. A vízfüggöny ezüstláncokkal vonta be a környező épületeket. Szemből az utca túl végéből patakként csordogált az eső, s gyűlt össze egyre bővülő tavacskaként a küszöb előtt. Kovács úrnak sajgott a lába. De még jobban sajgott a szíve. Így biztosan nem lesz holnap terepfelmérés. Ekkor észrevett egy repedést az ajtó mellett a falon. A repedésben pedig egy eltévedt csepp bukdácsolva igyekezett utolérni földön csoportosuló társait. Hol haladt, hol megakadt. Apró gyöngyként csillogott a csepp. Majd kevéske tétovázás után bizonytalanul indult meg újra lefelé a repedések labirintusában. Nyomában újabb cseppek törtető hada, folyt a víz lassan, de állhatatosan. Kovács úr nézte, nézte a csordogáló cseppeket, nézte, majd halk sóhajtással becsukta az ajtót.

Fázott. Lerúgta tönkrement cipőit, leráncigálta vizes ruháit és puha köpenybe burkolózva, dideregve begyújtott a kandallóba. A nyirkos fa nehezen kapott lángra, suttogott, sistergett és füstöt eregetett – de végül megadta magát a tűznek. Hirtelen egy apró szikra pattant ki a padlóra, pislákolva világított pár pillanatig, majd kialudt - Kovács úr fejében pedig világosság gyúlt. Olyan könnyen megszüntethetné minden problémáját. Lassan lehajolt a kandalló felé. Megfogta a piszkavasat, és némi parazsat kotort félre. Kiment a konyhába, hogy egy lapáttal térjen vissza. Fejét ingatva állt a szoba közepén és nézegelődött, mint aki még sosem járt ott azelőtt. Kinézett magának egy alkalmas sarkot. A lapáttal a parázs alá nyúlt, óvatosan kiemelte, majd a kiválasztott sarokba vitte. Ott néhány pillanatig ugyan elbizonytalanodott, de a kintről behallatszó dörrenés véglegesítette elhatározását. A parazsat leszórta a padlóra, majd ráhelyezett két vékony tűzifát. Sistergett a parázs, erőlködve harapta a fát, majd kialudt. Kovács úr döbbenten nézett – és újabb adag parázsért indult. Ezúttal legyezgette is a sarokban kialakított kis tűzfészket, gyorsabban kapjon lángra a fa. El is érte célját. Apró lángnyelvek szaladtak ki a fa alól, sóhajtozva nyaldosták a falat – mindhiába. Nem tudtak tovább terjedni. Az évek óta ázó falak annyi vizet szívtak már magukba, hogy a kis tűz nem bírt el velük. A sarokba rakott tűzifa hamuvá égett, majd újra kialudt a tűz. Kovács úr nem hitt a szemének. Fejhangon kacagva kezdett rohangálni a szobában, és minden növényt, amit addig cserépben nevelt, tövestől tépett ki, hogy aztán a sarokban máglyára vesse – egy újabb adag parázs és tűzifa kíséretében. Hisztérikusan kiabálva szidta az eget, az esőt, a városházi fajankókat, az ingatlanost, a kialvó tüzet. Közben egyre csak gyűlt a füst a szobában, kavargott, mint Kovács úr feje, végül addig sűrűsödött, míg az összes oxigént felemésztette. Kovács úr hörögve, fuldokolva köntösben mezítláb szaladt ki az utcára, óbégatott veszettül, nevetett és ugrált, őrjöngve cikázott egyik szomszéd ajtajától a másikig, ütemet verve rajtuk üvöltötte világgá keservét.  Döbbent emberek nézték tétlenül őrült táncát, míg végül össze nem esett és ott nem vonaglott a küszöb előtti kis tavacskában, tovább nevetve. Majd elájult.

Kovács úr régóta ébren volt. Ült sarokban és csak nézett fel az ablakra. Nem érezte szükségét a mozgásnak, de nem is tudott volna. Új zubbonya a testéhez szorította karjait, kényszerű tétlenséget erőltetve rájuk. Milyen ironikus, gondolta. De nem gondolt másra. Kint halk morajlással vonult el a vihar. Az eső már elállt, utolsó cseppjei lassan csordogáltak lefelé az ablak előtt feszülő rácsokon. Kovács úr csak nézett fel az ablakra, nézte a rácsokon csillogó cseppeket majd lassan behunyta a szemét. 

A kép a kisklau22.wordpress.com oldalról származik.