Valamikor réges-régen, közvetlenül a világ születése után, maradt egy kis gombócnyi alkotó energia a térben. Lebegett, finoman mocorgott ez a kis gömb, kezdődő tudatával is érezte, hogy befejezetlen ő még. Egyre csak igyekezett terjedni, megszületni teljes valójában. Ahogy múlt az idő, látta maga körül a folyamatos elmúlást, és rájött, mi az ő küldetése. Mint egy önálló entitás, saját tudattal és akarattal létrejön, létrehozza önmaga fizikai megvalósulását, hogy tevékenyen vegyen részt az életnek nevezett körforgásban.
Egyre erre koncentrált, és saját maga felemésztésével lassan a kis gömb átalakult. Megszűnt körülötte a tágas tér, sötétség ölelte, burokba záródott. Levegőre vágyva kezdett kitörni. Lassan haladt, a szorítás nehezen engedte ki a karmai közül, úgy érezte a feszültségtől felrobban és hamvába hull.
De mint a főnix, ki nem hal meg végérvényesen sosem, a kis energia átalakulva, büszkén nézett a fénybe. S bár hunyorgott, még félig vakon is tudta, hogy sikerült, önmaga teremtője lett, mindent felfedezhet, amit addig csak kívülről láthatott. Indult is volna- de ekkor vette észre, hogy nem élőlény ő. Bár érző lény, de teste nem törzsből, lábból, karból áll, hanem sötét, hosszú, kemény fából és hajlékony bőrből, szívós, erős, mozdulatlanságában is fegyelmet követelő: ostor lett ő.
Időtlen idők teltek el a kis ostor teremtődése óta. Mint egy gyorsított felvétel, úgy úszott el mellette az idő és a tér. Gigászi állatok másztak elő roppant tengerekből, mérgező növények leheltek bódító spórákat. Lüktetett az élet egyre, különös formájú lények szálltak alá az égből, arannyal bevont kőépületek emelkedtek, majd süllyedtek újra a földbe. Tűzgolyók repkedtek, szikla és gőz tőrt elő a mélyből, a mindenség élt és forrongott, küzdött és legyőzetett újra és újra. Az ostor bágyadt bódulatban hevert, míg egyszer csak megremegett alatta a föld, olyan hevesen, hogy úgy érezte szétszakad a teste. Hatalmas robajjal szétnyílt a porfelhő, a tömör sötétségből egy fényes folt közeledett egyre nagyobb sebességgel.
Az ostor félelmében olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta. Reszketett, talán nyüszített is volna, ha a büszkesége engedi. Lassan legyőzte a félelmét és feltekintett. Meglepve észlelte, hogy furcsa nyugalom önti el, az érkezőben nem érzett semmi fenyegetőt.
-Ki vagy te?
-Netsi vagyok. Egy ősi jóslat, ami újra ébreszt egy rég kihűlt gondolatot. A sorsod egybefonódik az enyémmel. Érted jöttem, a Tiéd vagyok.
Így lett Netsi az ostoré.
Netsi felemelte az ostort és lassan körbeforgatta.
-Nézz körül jól ostor, mit látsz?
Az ostor pislogott, próbálta élesíteni látását, de csak összezavarodott attól, ami elterült előtte. Sötétség, csend, méla hullámzás egy ismeretlen világban. Szörnyű és gyönyörű alakok tűntek elő és oszlottak fel újra. Ha erősen figyelt, tompa zúgást hallott messziről.
-Nem találsz semmit különösnek itt?
Ostor ekkor vette észre, hogy minden fordítva van körülötte. A derengő lidércek feje szinte a földet súrolta, a kopár fák gyökerei az ég felé törtek, a csapzott szárnyú furcsa madarak hátrafelé repültek.
-Hiszen ez egy fejre állt világ!
-Fejére állt igen. De nézd tovább!
Ostor becsapva érezte magát, amiért Netsi nem segített neki többet. Ám eszébe ötlött régóta óhajtott küldetése, a saját tudat- tevékeny megvalósulása.
-Többet akarok tudni, szükségem van rá!
És ekkor, mint egy villám vágott az agyába a gondolat: -itt minden fordítva van, nem csak a fizikai dolgok!
-Valóban. Fordítva látod a világot, mert a jóslat még nem teljesedett be egészen. Fordítva él itt minden, a létezés önmaga inverze, és a hit- szintén fordított! Nem érted, ostor? Úgy értelmeztél engem, hogy én a te sorsod vagyok. Az ostoré Netsi. De emiatt a világ csak fordítva tud létezni, érezned kell, mi a megoldás!
-A megoldás? Meg kell fordítani hát a világot, hogy minden újra az elrendelt útján tudjon haladni.
-Nincs megszabott út, ostor. Sors létezik, de aszerint valósul meg, ahogy alakítod.
Netsi a magasba emelte ostort.
-Értsd meg, amit mondtam, ostor, akkor neked adom a jövő jelét, a végtelen titkát!
-Végre megértettem!
Az ostor szavára megállt a világ, megszűnt a zúgás, dermedt lett minden, majd lassan újra megindult az élet, de most már a maga normális körforgásában. Beteljesedett a jóslat.
-Azt hittem, az ostoré a jóslat. Az ostoré Netsi.....De nem csak a világ volt fordított, én is fordítva gondolkodtam. Hiszen a jóslat mutatja az utat. Tehát a jóslaté az ostor. Netsié az ostor. Óóó..Netsi-fordítva Isten! Netsi az Isten! Így az ostor-Isten ostora!!!
(A kép a phoenixiskola.blog.hu-ról származik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése