Áll egy fűzfa a folyóparton. Lágyan ring a nyári szélben, levelei egyszer-egyszer érintik a fodrozódó víztükröt. Ahogy a körök bővülnek, úgy omlik szét a lelkem és kerül tőlem egyre távolabbra a valóság. Ősapáim tanítását követve én is ismétlődő mozgásban lelem meg a transzállapotot. A mozgás ritmusára dőlök, ringok előre- hátra, szemem elől lassan tűnnek el a levelek, a víz fodrok már egy másik világ kapuit nyitják meg, ahol régóta várnak rám a segítőim.

Egy egyszerű amerikai kisvárosból származom. A családom generációk óta ott él. Néhány száz évvel korábban még csak füves puszta volt a település helyén. Pár ember alkotta törzs, akik összefogtak, hogy megvédjék magukat a viszontagságok ellen. Ki voltak téve az időjárás szeszélyeinek, a vadállatok és az ellenséges törzsek támadásainak. Sátrakban tengették mindennapjaikat, vadásztak, azt ették, amit fogtak. Rövid életük fárasztó és veszélyes volt. Minden hitüket a sorsba vetették, minden cselekedetüket a szellemeknek ajánlották.

Dédszüleim idejében a lakók többségét már a kétkezi munka tartotta el. Páran a helyben termelt áruval kereskedtek. Csak ritkán lépték át a városkát övező rétek alkotta határt. Gondolkodásukat erősen befolyásolta az őseiktől örökölt babonás hit, a szellemek tisztelete. Napról napra, évről évre töltötték megszokott rendben az életüket, nem vártak többet, mint munkát, étkezést, néha pihenést, majd- halált. Egyszerűségükben voltak boldogok.   

Persze, az idő előre haladtával ennek a közösségnek a gondolkodása - ezzel együtt az élete is - megváltozott. Modernebbek lettek, már hajlandóak voltak a messziről érkező élelmiszert, használati tárgyakat is beengedni a boltokba, a gyerekek új ismereteket szívtak magukba a közeli városok állami iskoláiban. Az én életemben már nem jelent újdonságot a TV, a videojáték, a mobiltelefon, a sétáló idegenek a város utcáin. Egyszóval a modern kultúra szép lassan beférkőzött a korábban zárkózott emberek alkotta kis privát társadalomba.  Ma már úgy élünk, mint bárhol máshol Amerikában az emberek. Talán egy apróságot kivéve.

Nem emlékszem pontosan, mikor tudatosult bennem először, hogy az én családom más, mint a kolóniában élő többi ember. Mindenki, akit ismertem, vallásos volt, ez a kultúránk részeként ivódott belénk. A saját isteneinket féljük. Az eltávozott nagy vadászok szellemeiről ma is úgy tartjuk, segítséget nyújtanak annak, aki képes velük megtalálni a közös hangot.  Még csak pár éves voltam, amikor feltűnt, hogy öreg, megtört, vagy beteg emberek járnak hozzánk.  Néha egy-egy fiatal pár. Akkor még nem értettem ennek a jelentőségét, de hiába kérdezgettem anyámat, mindig csak kitérő válaszokat adott. Ám ahogy idősödtem, levontam a magam következtetéseit. A mi családunk ugyanis soha nem végzett olyan munkát, mint amit a többiek a városban. Nem jártunk ki a földekre és nem kereskedtünk. Anyám, nagyanyám ugyan mindketten szépen fontak, amivel elkészültek, nem adták el sosem. Csak ajándék lett belőlük a látogatók számára. Mégsem szenvedtünk hiányt semmiben. Akik jöttek, mindig hoztak magukkal valamit. Ételt, hasznos mindennapi tárgyakat, ruhát. Rajtam kívül csak egy gyerek volt a családban, a bátyám, aki két évvel volt nálam idősebb. Apám akkor még nem volt ugyan öreg, de összeaszalódott, mintha évekig a napon száradt volna. Nagyapám már a születésem előtt eltávozott a másvilágra. Volt a háznak egy olyan szobája, amit mindig zárva tartottunk. Csak akkor nyitotta ki apám, ha a vendég érkezett. Őket mindig ebbe a szobába invitálta. Nekem nem volt szabad belépnem, még csak bekukucskálnom sem. A bátyám mehetett be egyedül, de ős is csak apám kíséretében. Furcsálltam a dolgot, mert amúgy összetartó család voltunk, és apám mindig tisztelte, szerette anyámat, velünk, gyerekekkel is jól bánt. A zárt szoba, és a rengeteg beteg ember miatt úgy gondoltam, apám valamiféle gyógyító. A gyógyfüveit tartja a szobában, amik ritkán nyílnak, nehéz őket beszerezni, ezért vigyázni kell rájuk. Beletörődtem, hogy nem léphetek be oda.

Egy napon, éles zajra ébredtem. 

-Folyt. köv.-