Torzonborz

Etetem a sárkányt. 

    A mai nap, pár napja, egy hete, egy hónapja...? Nem is tudom, mikor vettem magamhoz. Csak azt vettem észre, hogy itt él velem együtt a lakásban és hízik. Már kitölti a szobát, de csendben tovább dagad, halkan pöfékel, és- hiába is szépíteném- már tüzet is okád. Nem kell hozzá különösebben noszogatni. Elég ha valamivel nem elégedett. Talán azt szeretné, ha vakargatnám a hátát. Vagy kapna néha egy kis finomságot. Vagy ha megdicsérném, milyen tehetséges sárkány. Tényleg nem tudom. 

  Viszont arra gondoltam, talán jót tenne neki, ha néha kivinném sétálni. Persze pórázon, és bár a hagyományos méretű szájkosár nem fér a pofájára, azért elindultunk. Nem rejtette véka alá a véleményét. Nem tetszett neki a liftben a szomszéd néni kutyája. A kóbor macska a ház előtt. A járdán parkoló autók. A szembe jövő emberek, mert bár mindegyik másmilyen, nyilván mindegyik csak őt kritizálja, persze, hiszen egy sárkány. Nem megszokott látvány egy lakótelepen. 

   Na jól van, itt kint elég hideg van, talán délután elmehetünk együtt egy kis testedzésre. Levezeti a stresszt, meg jó alakot ígér, miért ne? Legalább szaunázni is mehetünk. Így hát ruha- cipő a táskába, táska a hátra, póráz ismét a kézbe, arccal előre indulás. 

Szemtelen a recepciós csaj. Sokan vannak az öltözőben. Rossz a zene. Hm.

Túl hangosan beszélgetnek, a szauna a kikapcsolódásról szól, nem? DE! Akkor fogják végre be. Amúgy sem érdekes a téma...

Oké, ez sem jött be, talán nagyobb kihívás kell. Holnap irány a munkahely, ott elfoglalhatod magad. Bizonyíthatsz. Ekkor hallottam először csendben szűkölni. Mi az, nézek rá, csak nem gondolod, hogy nem fogsz megfelelni? De, csak...szóval...mindegy, menjünk. 

Jó. Másnap mentünk. 

  Forgalmas iroda, rengeteg ember, ügyfelek, folyik a nagybetűs a Munka. Itt mindenki fontos, minden telefon életbe vágó, nem lehet megállni. Pörgés, irányítás,alázat, meghasonulás. Nézem a sárkányt, nagyon csendes. Ez az, ez a helyzet végre megfelel a finnyás őkelmének. Rám néz. Szomorú a képe, keserű a ránc a szája szegletében.

-Mi van, ez sem jó? 

-De, jó. Csak fáradt vagyok. Talán a tegnapi torna. 

Sebaj, ebéd, újabb rohanós órák, még több probléma, amit le lehet küzdeni. Le kell küzdeni. 

Egy szöszi csaj közelít felém, a sárkány megvetően méregeti. 

-Mi van megint? 

-Ennek is csak szívesség kell, meglátod!

Szöszi csaj megáll előttünk. 

-Helyes sárkány!

-Köszi. 

-Arra gondoltam, meló után beülhetnénk egy kávéra, beszélgetni. Nekem is van házi állatom...

-Szintén sárkány?

-Nem, csak egy selyemhernyó. De ha jól nevelem, pillangó lesz belőle.

-Érdekes... Jó, végül is ráérek. 

-Szuper! Akkor még keressük egymást!

Szöszi csaj távozása után győztes mosollyal fordulok a sárkányhoz. 

-Látod, nem is akart semmit, csak társaságot. 

-Na ja, csak hogy a nyomi lepkéjével felvághasson...

-Oké, most már tényleg unlak. Neked semmi sem jó?

-Hagyjál békén!

Szöszivel egy kávézóba megyünk. Sárkányt kis unszolás után beengedik. Szösziből ömlik a szó. Nem igazán tudok figyelni, lesnek kell sárkányt, mit csinál. Rendkívül agresszív módon morog és füstöt ereget mindkét orrlyukán. Flegma pofával vizslatja a többi vendéget, akik egyre idegesebben pillantgatnak felénk. Nem lesz ez jó, javaslom, hogy induljunk haza felé. Érzem a közönség megkönnyebbült sóhaját.

Kint sárkányról leveszem a pórázt, úgyis csak rángatja, ne a karomat tépje ki, inkább fusson, fárassza ki magát. 

Szöszi elbúcsúzik. Nem mondja, de elég nyilvánvaló, hogy nem gyakran fogunk összejárni. Megértem, én sem akarnék egy ilyen megkeseredett társaságot.

Dühösen méregetem sárkány vágtató hátát. Nem érdekel, hogy végre felszabadultnak tűnik, magamhoz hívom is gorombán neki támadok. 

-Miért kellett ez? Soha nem bírsz magaddal? Neked semmi sem jó? Mindig csak kötekedsz, bántasz másokat, ítélkezel! MI VAN VELED?

  Összeszűkül a szeme. Hunyorog. Mi az, csak nem bőg? Ne már, felnőtt sárkány ilyet nem tesz. Halkan beszélni kezd. Hogy én sohasem szerettem őt. Azt sem vettem észre, hogy hozzám költözött. Egy fedél alatt lakunk, de nem ismerem a valós igényeit. Adok enni, meg vizet, és a napi egészségügyi testmozgást is biztosítom. De elismerést sosem kap. Tőlem nem. Nem mondom hogy jól néz ki a pikkely a hátán, hogy tehetséges a tűzokádásban, hogy igazi egyéniség, akit önmagáért lehet tisztelni és elfogadni. Neki örökké csak meg kell felelnie, meg bizonyítania, miközben azzal se vagyok tisztában, hogy mi teszi boldoggá. Csak a panaszkodást hallom meg, és a kötekedést, pedig csak a figyelmet akarta magára felhívni, hogy ő mindig itt van velem, állandóan mellettem áll, fogadjam végre el!

Nézem ezt a szipogó nagy mamlasz sárkányt. Összeszorul a gyomrom és nekem is sírnom kell. Talán én sem vagyok még elég felnőtt. Talán eddig csak a ketrecet láttam, nem alatta az asztalt, amin mindig is állt. Talán nem béklyó, hanem biztonság. Hidd el sárkány, sajnálom! Szeretlek és elfogadlak, olyannak, amilyen vagy. Mert velem vagy. Mert egy vagy velem. Azt gondoltam, ha nem kényszerítelek rá az állandó kihívásokra nem fogsz gazdádként tisztelni. Hiszen úgy nem adok megfelelő keretet az életednek. 

Nem bírom tovább, elfutok mellette, majd jön, ha akar. Kínoz a félelem és a lelkiismeret furdalás. Mit tettem? 

  Hazaérek. A lakás csendes és sötét. Hát nem jön haza többé. Elüldöztem. Nagy cseppekben gördül le a könny az arcomon. Azért sem törlöm le. A kezem valami hűvösnek ütődik. Óvatosan tapogatom. Rücskös felület, formátlan alak, szárnyak...? Sárkány! Hát mégis visszajöttél? De valami furcsa. Felkapcsolom a villanyt és jobban megvizsgálom. Nem szól, csak néz. Nagy, kerek, reménykedő szemekkel. A teste már nem tölti ki a szobát. Újra kis kölyök méretű szobasárkány. 

Ekkor értem meg. Ez a kis sárkány az én elfelejtett gyermeki énem. Akinek egykor ígéretet tettem, hogy mindig boldog lesz és mindig szeretni fogom, akármilyen is lesz felnőttként. De becsaptam. 

Adott még egy esélyt....