2014. március 25., kedd

Egyetlen levél

Lágyan ringok a folyó felszínén. Nincs senki körülöttem, már állat sem mozdul. Lassan sodor a víz, óvatosan simogat, bele- belenyal a fülembe csiklandozva. Falevélnek érzem magam. Talán valóban egy fáról érkeztem. Oly régóta csodáltam magam alatt a fényes csillámokat, az ezüstös hullámokat, úgy vágytam a frissítő csobbanásra, hogy megkönyörült rajtam egy szellő, és hozzásegített vágyaim megvalósulásához. Most csak fekszem hát, és hagyom, hadd vigyen a víz oda, ahová neki tetszik. Csendes minden. Utam elején még madarak szánkáztak az égen, fák ágai lengedeztek a szélben a parton, most halk zúgás, édes susogás hallatszik, épp csak szívem dobbanásai törik meg az idillt. Órák óta bámulom tágra nyílt szemmel az eget, metsző kék színe lassan lilába, narancsba, bíborba fordult, szinte észrevétlenül sötétedve mind mélyebb árnyalatokba, immár végtelen fekete, pislákoló csillagokkal tarkítva, mint megannyi ablakkal az univerzum kertjére nézve. Békében vagyunk a folyóval, testünk végtelen egyetértésben halad előre, megállíthatatlanul. Kezem- lában nem érzem már rég, de valahol vannak, még velem vannak, talán lassabban úsznak a törzsemnél, vagy mégiscsak eltűntek? Nem számít. A víz tart, ölel, visz. Lehűlt a levegő. A tikkasztó délután emlékei elhalványultak a balzsamos este ölén, az éj pedig csípős őszinteséggel közelít. Nekem nincs vele dolgom. Minden vétkem megvallottam már. Kharon ladikja mégis elkerült. Visszatartottam lélegzetem egy vészterhes pillanatig, míg átsiklott fölöttem. Nem számított rám, azt hiszem. Vagy sikerült kijátszanom? Nem tudom. Talán megláthatom, milyen a végtelen? Feloldódom a mindenségben, én is az örök körforgás része leszek? Vagy üresen zizegő falevél maradok, rövid ideig enyésző tudat, mely hamvába hull, mint minden, mi valaha megszületett? Sodor a víz...Nem hallok mást csak saját sóhajom. Hát a szívem? Még dobog. Agyam nehézkesen kergeti a gondolatokat, elönt a béna nyugalom. Lassan úszom a hátamon. Fülemet elborítja a nedves hideg. Hogy csobog. Kedvességeket susog nekem, de olyan egyedül vagyok. Fel s le hintáztat a víz, minden hullám ismerős ugyan, mégis idegen vagyok. Hajam szétterül a felszínen, fakó szalagként kúszik utánam. Észvesztő lebegés ez, néma tánc, lelket gyönyörködtető fordulatokban gazdag mese. Testem kígyóként tekereg, hol a felszínen, hol a hullámok alatt, egy -egy kósza nyaláb játékosan átcsap fejemen. Nem bánom. Tanulok. Szippantanék a levegőből, de orromat jeges tűk szurkálják. Még csak nem is pislogok. Látom, ahogy összecsukódik felettem a víztükör. Nincs semmi baj. Csak visz a víz magával, gondos szülőként betakar, nem fázom. A szférák zenéjét hallgatom. Sosem hitt dallamok törnek rám a mélyből, a meder felől, vagy a mennyből, nem tudom. De már nem is akarom. Boldog vagyok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése