Rossz korban születtem, azt hiszem.
Ha például a középkorban láttam volna meg a napvilágot, már valószínűleg
megszabadítottak volna a szenvedéseimtől. De a mai modern világban mindenfelől
a társadalmi humánum ömlik, nem lehet kikerülni. Az egyéni igényektől és
szükségletektől függetlenül. Hogy túl sötéten gondolkodom? Nos, lehet.
Szóval egy ideje komor gondolatok
üldöznek. Bár napjaim átlagosnak mondhatóak, s életemben sosem volt semmi
kirívó, mégis, az utóbbi hónapokban egyre gyötrőbb kín emészt. Elmúltam ötven
éves, egyedülálló dolgozó nő vagyok. Semmi szenvedély, semmi meggondolatlanság,
idáig számomra a józanság volt a vezérfonal. Már nem tudom, hogy szándékosan
alakítottam-e így, vagy csak nem tettem semmit, hogy más legyen. Persze, azért
volt néhány renyhe év… pár kamaszvágyak tarkította felhőtlen boldogság, móka és
felelőtlenség. Hiányzik-e néha a zűrzavar? Talán. Mégis, azt hiszem, okosabb,
hogy így alakult. Szerettem volna férjet és gyerekeket, de… nem is tudom. Ez is
csak így alakult. Soha nem volt rá képességem, hogy randevúzzak, ismerkedjek,
eladjam magam vonzónak, érdekesnek. S ahogy az évek, a lehetőség is lassan
elkopott, hogy családot alapítsak. Most már csak az elvált, problémás,
antiszociális férfiak maradtak a magam korú nők számára, akikből meg köszönöm,
nem kérek. Azért egyszer, alig emlékszem már, de egyszer volt valami. Valaki.
Aztán úgy tűnt el mellőlem, mintha sosem lett volna.
Az életem attól kezdve,
meglehetősen monoton. Felkelek, dolgozom, végzem a mindennapi tennivalókat. Egy
irodaházba járok takarítani négy órát naponta, egészen jól keresek vele. Néha,
ha rendezvényt tartanak valamelyik cégnél, még plusz pénzt is adnak, mert
ilyenkor, buli után, mindig találni valami oda nem illőt. Én pedig diszkrét
vagyok, és ezt értékelik. Annak idején az iskola után kaphattam volna ugyan
jobb, „előkelőbb” munkát is, ám nem mertem kockáztatni. Féltem a kihívásoktól,
a megfelelési kényszertől. Így lett belőlem bejárónő, takarítónő, tapintatos
segítség. De nem bánom.
Minden nap munka után hazafelé
bevásárolok. Szeretem a szokatlan ízeket, de nem vagyok túl kreatív, ezért
általában unalmasan főzök. Ha olyan kedvem szottyan, lemegyek sétálni a
folyópartra, nézem a vizet, a fákat, a babakocsit tologató párokat, a kutyákat
futtató öregeket, és a nevetgélő tiniket. Nem szokott különösebb hiányérzetem
támadni, csak egyszer-egyszer, valami apró kis zsibongás a gyomrom környékén,
de ha nem figyelek rá, ahogy jön, el is múlik.
Egy kétlakásos társasházban
lakom. Régi ház, de nagyon kellemes a hangulata. Ódon, talán csöppet
melankolikus. Esténként a tévét nézem. Vagy olvasok. Próbálkoztam a
kézimunkával, de attól még öregebbnek éreztem magam. Így csak kószálok a
lakásban, bámulok kifelé az ablakon. Az utca túloldalán szemben egy régimódi
emeletes ház áll, az a vízköpővel cifrázott fajta. Sok a lakója, akiket régóta
látok jönni-menni, volt időm megfigyelni, hogyan élnek. Szemtanúja voltam már
veszekedésnek, szerelmes összebújásnak, fájdalomnak, játéknak. Szokványos
emberek szokványos problémákkal. Csakúgy, mint én.
A közvetlen szomszédjaimat nem
nagyon ismerem, újak, de rendesnek tűnnek. A néni, aki korábban a mellettem
lévő lakásban lakott, a múlt évben meghalt. Elég sokat voltam mellette az
utolsó időkben, a családja messze él, segítettem neki bevásárolni, takarítani. Mindig
mesélt valami kedves kis történetet a fiatalkorából. Jól megvoltunk. Szép
csendesen ment el, az unokái találtak rá. Szomorú, de várható beteljesülés. A
két fiatal egy napon bekopogott hozzám és megkértek, menjek át velük. Mint
kiderült, a néni szerette volna, ha választok egy tárgyat a lakásból, amiben
majd örömömet lelem. Hogy emlékezzek a vele töltött időre és beszélgetésekre.
Meghatott a kérése, nem is tudtam elfogódottság nélkül körülnézni. Zavarban
voltam. Sok apró csecsebecse, pár nipp, ami érdekesebbnek tűnt. Kis tétovázás
után kiválasztottam egy hárfán játszó apró tündért ábrázoló faszobrocskát. A
tündér arcán hamiskás mosoly, réveteg tekintet, mindig tetszett, hogy olyan
megfoghatatlan a hangulata, vajon mire gondol?
A fiatalok megköszönték, hogy a
nagymamájuk mellett voltam, amíg eljött számára a vég és örömmel töltött el a
gondolat; segítségére lehettem valakinek. A temetésre is hivatalos lettem.
Mint említettem, ez tavaly
történt. Szeptemberben, egész pontosan, Szeptember 17-én költözött be hozzám a
kis tündér a hárfájával. Szeptember 17-e óta alattomosan settenkedve költözött
be vele együtt az értetlenség és a félelem is.
2.
Azóta lassan bugyogó métely
fertőzött meg. Forró, bűnszagú, sikamlós iszonyat, amely égeti testem, mint a
tűz. Halkan sikongok, nem tehetem nyilvánossá szenvedésem. Az ég tudja csak,
miért tört be fejembe a kétely, mi készteti tétova gondolataimat a hiábavalóság
hajszolására. Keresem az okokat, de újra és újra csak pár sugallatfoszlány
szálldos, repked, simogat a homlokom mögött: menj el innen! Menekülj! Fuss!
Éjszakánként gyakran ébredek izzadságtól csúszós testtel, agyam lázong, a
kezeim maguktól mozdulnak. Még nem adtam meg magam az őrületnek, még ellenállok.
De ébren töltött óráim lázálomként tűnnek el a semmibe, hol lassan vánszorognak
csak a másodpercek, pedig hogy siettetném az időt. A tehetetlenség
kérlelhetetlenül csap át dühbe. Miért? Nem látom a kiutat, nem tudom, mit
kellene tennem. Mikor múlik el végre? Nem vagyok ösztönlény, miért hát ezek a
féreg gondolatok? Óh, hagyj végre, nem teszem meg, úgyis tudod. Felriadok
réveteg kábultságomból, nem értem, hol vagyok. Csak egy újabb bolond óra,
aminek sosincs vége. Ha körhintán ülnék csukott szemmel, sem tudnám kevésbé
összekuszálni a megszokott teret, pár perc bágyadt szédelgés után újra szilárd térddel járnék a
masszív talajon. De így… ezzel az állandó késztetéssel, mi nem köt semmihez,
ami épelméjű… nincs alapja, nem tudom meghatározni és megfogni. Nem tudom
kiirtani és abbahagyni. Nem tudok vele kezdeni semmit!
Fáradt vagyok. És ehhez öreg is,
azt hiszem. Talán néhány évtizeddel ezelőtt. Akkor még hittem a lehetetlenben.
Akkor még volt lehetőségem. Kedvem. Most már csak magam vagyok. Egyedül, a
gondolataimmal. Szabályok nélkül én nem létezem. Kellenek a kapaszkodók, az
irányelvek, az útmutatók. Félek egyedül. Ma már tudom, az életem olyan lett,
mint egy ősrégi, kopott puzzle. Mire valaki veszi a fáradtságot, hogy
kibogarássza a fakuló színeket és megkeresse a foszló szélek kapcsolódási
pontjait, már nem lehet kivenni a hajdani mintát. Csak halvány foltok és néhány
sötét lyuk. A legjobb esetben még némi mélabús nosztalgia.
Volt idő, hogy igyekeztem
komolyabban elfoglalni magam, kikapcsolódni. Egy közeli moziba ültem be
néhányszor, de az utolsó találkozásom a vászonnal nyomasztó emléket hagyott
bennem. Könnyű, délutáni limonádéfilmre készültem, kis szerelmi történetre,
ahol kellő mennyiségű nézeteltérés és veszekedés után a két főhős egymásra
talál, és élnek boldogan, amíg meg nem halnak. Mindezt lágy humorral
fűszerezve. Ám a film tizedik percében a főhősnő meghalt, a főhős pedig túl
élethűen adta vissza a szeretett nő elvesztése felett érzett fájdalmát.
Rémületesen ismerős volt a történet. Fél óra elteltével nem bírtam tovább,
kóválygó fejjel álltam fel a székből, úgy éreztem, a sötét falak kipréselik
tüdőmből a levegőt. Hallottam az elégedetlen ciccegéseket a nézőtér felől,
miközben megpróbáltam kiosonni a teremből. Megbicsaklott a lábam a lépcső
alján, és elestem. Éles fájdalom hasított a jobb bokámba. Nevettek. A film nem
volt vicces. Rajtam nevettek. Felálltam, kibicegtem. Kint a folyosón nem volt
senki, nekidőltem a falnak, és nyomogattam a fájós bokám. Keserűség töltött el
az elpocsékolt órákra, a film üzente lelki szenvedésre, és a lábfájdalmamra
gondolva. Legszívesebben dühösen bőgicséltem volna, mint egy gyerek. De csak
nyomkodtam tovább a lábam rendületlenül, hátha legalább a fizikai fájdalom
elmúlik. Az el is múlt. De közben valami sokkal borzasztóbb tört rám,
észrevétlenül. Mit láttam, nem tudom, régen vagy ma, ki tudja. Sárga fal, üveg,
átlátszatlan, majdhogynem fekete, talán, gondoltam, ha lemosom… hiába mostam.
Kezeimen sűrű lé csorgott, a falra kentem, odatámasztottam dübörgő homlokom is,
maszatos lett, de már nem számított. Kínomban a bőröm is lekapartam volna,
hiába vakartam, nem jött le, csak vérzett, éreztem, hogy a gerincem ívbe
feszül. Lerogytam. Lassan tisztult a köd. Pihegtem. Ijedt arcok fölöttem, nem,
köszönöm, jól vagyok. Csak elestem. Orvos – nem kell. Megyek. Mondom, hogy jól
vagyok. Hazamentem. A jól ismert szagok mindig megnyugtatnak. Lemostam a vért.
Az ismerős tárgyak azt mondták, nem lesz semmi baj. A kis tündér rám
kacsintott. Majd ezen is túljutok. Talán most már lefekhetek. Megértettem, csak
egy valaki segíthet. Él a városban egy férfi, aki – hírből tudtam – érti a
lélek szenvedéseit. El kell mennem hozzá.
3.
Másnap meglepett, hogy egész
nyugodtan telt az éjszaka. Semmi lázálom, semmi lidérces kísértés, semmi
nyugtalan forgolódás. Eltekintve az előző esti kis kalandomtól, végre tudtam
aludni. Régen volt már ilyen. Talán a felismerés miatt. Nyugtalanító beismerni,
hogy már korábban is rájöhettem volna a megoldásra. Nem mintha egyszerű lenne
kivitelezni. Nagy adag bátorság kell hozzá. Először is lépésről lépésre kell megtervezni
mindent. Végiggondolni a tennivalókat az előkészülethez. Hagytam, hadd járjanak
át az érzések, nem akartam ésszel befolyásolni semmit. A racionalitás nem jött
be – akkor jöjjön a felfoghatatlan. Érdekes volt. Vártam, hogy elöntsön
megszokott érzés, a késztetés, a tehetetlenség, de semmi. Minden csendes volt.
Mintha várakozna valami a mélyben egy kút fenekén ülve. Lehet, hogy az álnok
vízköpő az oka. Vagy csak elhatározás kérdése, nem tudom. Talán megpróbálhatnék
egy átlagos napot eltölteni, gondoltam… De nem, rögtön kezdődött a zúgás, nem
lehetett szó átlagos napról, semmittevésről! Nem fújhattam visszavonulót. Bár
olyan szépen sütött a nap, hihetetlennek tűnt a tegnap. Ez nem egy megfogható
világ?
Gyorsan összekapkodtam pár
dolgot; egy kalapot, egy táskát, egy kis üveg vizet, és már indultam is. Az
utolsó pillanatban visszafordultam még a tündérért. Így, hogy lett célom,
minden egyszerűbbnek tűnt. A busz, amire felszálltam, a város másik végébe vitt.
Elképesztő, hogy mennyivel lepusztultabb volt környék, mint ahol én élek.
Mintha fiatalok nem is laknának arrafelé, mindenhol csak vénemberek, ülve a
járdán az omladozó házak előtt, magányosan. A házak mögött belátni a gazos
kertekbe, néhol egy-egy kóbor kutya őgyeleg. Nem jártam még arra, óvatosan
lépkedve kerestem a megfelelő házat. Az utca végén fekete füst szállt felfelé a
mozdulatlan levegőben. Mégis, mintha örvénylett volna. Ahogy közeledtem hozzá,
úgy furakodott az orromba valami keserű szag. Nem tudtam meghatározni, minek a
szaga volt. Fanyar, átható, leginkább a rothadó húsra emlékeztetett. A füst egy
kéményből tört elő, ami egy egyszerű, nagyon rossz állapotú épület tetején tartotta
magát az összeomlás szélén. A falakon a maradék vakolat mállott, a kilógó
téglát több helyen sebtében odavetett habarcs fedte. Javításnak szánhatták. Az
ablakok feketék voltak a kosztól, talán koromtól? Kerítés nem volt csak egy
árok, tele szeméttel, az alján fekete szennyes víz, bűzös az egész környék. Feltettem
magamban a kérdést, tényleg ez lenne az úti célom? Hiába néztem körül,
segítséget nem remélhettem, sehol egy lélek. Közelebb mentem az ajtóhoz.
Résnyire nyitva állt, nem tudtam, mit tegyek. Kopogjak? Egy morgó hang belépésre
invitált. Rekedt, mély hang, sokévnyi dohány edzhette ilyenné. Óvatosan megnyomtam
az ajtót, beléptem a szobába. Az egész helyiséget a kinti füst szaga töltötte
be. Orrfacsaró a bűz. Sötét volt, a kinti fény után a szemem nehezen szokott
hozzá, de már kezdtem kivenni a körvonalakat. Körbenéztem. Egy asztal, egy
ócska ágy. Egy vödör a földön. És valami kuporgott hátul a fal mellett.
Leginkább egy ugrásra készülő macskára emlékeztetett, a szeme villogása miatt.
Megmozdult. Megszólalt:
Tudtam, hogy eljössz. Már vártalak, mondták, hogy itt az idő.
Ki mondta? Én magam sem tudom pontosan, miért vagyok itt, válaszoltam.
Be kell teljesítened a sorsodat. Tőlem mindent megkapsz, amire szükséged lesz az úton. De neked kell végigmenned rajta.
Kétségbeesve néztem rá:
Milyen útról beszél? Mi lenne az én sorsom? Mindig azt gondoltam, úgy élek, ahogy alakítom az életemet. Sosem befolyásolt semmi hókuszpókusz, semmi babona. Azt sem tudom, miért jöttem ide.
Nem tudod? Talán nem érzed a hívást? Nem űz a valami mély, mardosó kétely, hogy menned kell?
Mellbe vágott a felismerés.
De, de igen. De nem tudom, értse meg, nem tudom, miért van így? Ki vagyok én? Ki maga? Mi történik velem mostanában? Olyan nyugodt életem volt. Kiegyensúlyozott. Nem zavart beteges lázálom, nem vágytam soha ismeretlen izgalmak után. Miért én? És miért most?
Ez adatott neked. Jobb, ha beletörődsz, úgy sokkal könnyebb lesz.
Kezdtem elveszíteni a türelmemet, semmi konkrétumot nem mondott, csak összevissza beszélt.
Mondja már el, hogy ki maga! Ne beszéljen rébuszokban, nem szeretem a talányokat!
Akkor miért vagy itt?
Mondtam már, hogy nem tudom! Csak meg akarok szabadulni a kíntól és kételytől, a félelemtől! Újra uralni akarom a testem és az érzéseim!
Gúnyosan nézett rám, miközben válaszolt:
Azért jöttél hozzám, mert én vagyok a te utad őrzője. Nekem adatott meg a kiváltság, hogy a következő láncszemet az előzőekhez kapcsoljam. Gyere beljebb és ülj le. Idd ezt meg.
Egy kupát nyújtott felém.
Mi ez?
Gyógynövények főzete. Beléndek, mandragóra, és belladonna.
Hiszen ezek mérgezőek, meg akar ölni?
Nem öl meg. Segít kinyitni a kaput.
Mi? Ne nevettessen!
Fogd, ha mondom! Ez nem játék, és nem tréfa! Nincs sok időm… add a tündért!
Óriásit dobban a szívem. Honnan tudja? Reszkető kézzel vettem elő a kis szobrot a táskámból. Letettem magam mellé az asztalra. Az öreg megfogta és miközben félhangosan mormogott valamit, egy szalagot tekert a tündér teste köré. Majd visszatette az asztalra. Valószínűtlen volt az egész. Mit keresek itt, gondoltam? Bolond vénember. De az én hibám, mégis mit vártam, mi fog történni? Kinyújtottam a kezem az asztalon álló kis alak felé. Óh, istenem, mi ez? Elrántottam a kezem, olyan vad erővel húzott maga felé a tündér. Rémülten kérdeztem:
Mit csinált vele?
Talizmánná tettem számodra. Megvéd az úton. Fogd! – válaszolta.
Tudtam, hogy eljössz. Már vártalak, mondták, hogy itt az idő.
Ki mondta? Én magam sem tudom pontosan, miért vagyok itt, válaszoltam.
Be kell teljesítened a sorsodat. Tőlem mindent megkapsz, amire szükséged lesz az úton. De neked kell végigmenned rajta.
Kétségbeesve néztem rá:
Milyen útról beszél? Mi lenne az én sorsom? Mindig azt gondoltam, úgy élek, ahogy alakítom az életemet. Sosem befolyásolt semmi hókuszpókusz, semmi babona. Azt sem tudom, miért jöttem ide.
Nem tudod? Talán nem érzed a hívást? Nem űz a valami mély, mardosó kétely, hogy menned kell?
Mellbe vágott a felismerés.
De, de igen. De nem tudom, értse meg, nem tudom, miért van így? Ki vagyok én? Ki maga? Mi történik velem mostanában? Olyan nyugodt életem volt. Kiegyensúlyozott. Nem zavart beteges lázálom, nem vágytam soha ismeretlen izgalmak után. Miért én? És miért most?
Ez adatott neked. Jobb, ha beletörődsz, úgy sokkal könnyebb lesz.
Kezdtem elveszíteni a türelmemet, semmi konkrétumot nem mondott, csak összevissza beszélt.
Mondja már el, hogy ki maga! Ne beszéljen rébuszokban, nem szeretem a talányokat!
Akkor miért vagy itt?
Mondtam már, hogy nem tudom! Csak meg akarok szabadulni a kíntól és kételytől, a félelemtől! Újra uralni akarom a testem és az érzéseim!
Gúnyosan nézett rám, miközben válaszolt:
Azért jöttél hozzám, mert én vagyok a te utad őrzője. Nekem adatott meg a kiváltság, hogy a következő láncszemet az előzőekhez kapcsoljam. Gyere beljebb és ülj le. Idd ezt meg.
Egy kupát nyújtott felém.
Mi ez?
Gyógynövények főzete. Beléndek, mandragóra, és belladonna.
Hiszen ezek mérgezőek, meg akar ölni?
Nem öl meg. Segít kinyitni a kaput.
Mi? Ne nevettessen!
Fogd, ha mondom! Ez nem játék, és nem tréfa! Nincs sok időm… add a tündért!
Óriásit dobban a szívem. Honnan tudja? Reszkető kézzel vettem elő a kis szobrot a táskámból. Letettem magam mellé az asztalra. Az öreg megfogta és miközben félhangosan mormogott valamit, egy szalagot tekert a tündér teste köré. Majd visszatette az asztalra. Valószínűtlen volt az egész. Mit keresek itt, gondoltam? Bolond vénember. De az én hibám, mégis mit vártam, mi fog történni? Kinyújtottam a kezem az asztalon álló kis alak felé. Óh, istenem, mi ez? Elrántottam a kezem, olyan vad erővel húzott maga felé a tündér. Rémülten kérdeztem:
Mit csinált vele?
Talizmánná tettem számodra. Megvéd az úton. Fogd! – válaszolta.
Féltem ugyan megfogni, de valami
kényszerített, hogy mégis megtegyem. Hirtelen marokra szorítottam. Talán
képzelődtem, de mintha egy pillanatra az egész szobát halvány fehér derengés
vonta volna be. Meleg volt a tenyeremben a fa. Lüktetett. Réveteg áhítattal vettem
át a kupát is, amit a vénember nyújtott felém. Már úgyis mindegy volt,
valószínűleg megbolondultam. Vagy csak egy nagyon szokatlan, nagyon valóságos
álom. Óvatosan kortyoltam. Kicsit kesernyés volt a lötty, de nem különösebben
rossz az íze. Száguldoztak fejemben a gondolatok. Tényleg megbolondultam. Mit
csinálok? Lehet, hogy méreg.
Ekkor nem várt képek villantak a
szemem előtt. Mintha valaki folyamatosan fényképezne, és a vaku elvakítana. Hol
a tündér fitos pofija, hol a vénember göcsörtös arca, hol a vízköpő álnok
pofája suhant el előttem, mind nevettek, szólongattak, hívtak, keljek át. Ki
vagyok én? A képek lassan halványultak. A zaj is csökkent valamelyest.
Feküdtem a földön és valami rázott.
Próbáltam kinyitni a szemem, de nehezen ment. Aztán rájöttem, hogy nem ráz
semmi. Csak remegtem. Végre kinyílt a szemem. A kezeim maguktól mozdultak.
Körülnéztem a szobában. Libbent a függöny az ablak előtt. Láttam a vízköpőt a
falon. Zavart volt még a tudatom, zakatoltak fejemben a gondolatok. Otthon voltam.
Hogy kerültem ide? Álmodtam. Megdöbbentően valóságosnak tűnt. Nehezen vettem a
levegőt, a mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt. Nem értettem az egészet.
Talán ideje, hogy orvoshoz menjek. Talán egy fertőzés. Végre meg tudtam
mozdítani a fejem, ekkor iszonyatos, éles hasítás tört át a koponyámon. A
padlón feküdtem. Tapogatóztam valami kapaszkodó után, hogy fel tudjak ülni.
Valami keménynek ütközött a kezem. Apró tárgy. Ránéztem, az tündér volt az.
Valami rá volt tekerve a testére. A talizmán? Hiába rántottam vissza a karom,
éreztem, hogy elájulok.
Nem tudom, mennyit aludtam a
padlón, de a fejem még mindig fájt. Óvatosan felültem, körülnéztem. Már reggel
volt. Nem emlékeztem jól, illetve nem tudtam, egyáltalán emlék-e amit érzek.
Furcsa képek kavarogtak bennem. Mi volt álom és mi a valóság? Fogalmam sem volt,
mi történt velem. Elmentem busszal a város másik végébe, hogy válaszokat
kapjak. Tényleg elmentem? De akkor hogy kerültem haza? Talán lázas voltam,
attól voltak rémálmaim. De annyira valóságosnak tűnt még akkor is. Nem tudtam,
ki segíthetne. Ha ezzel a történettel beállítok valahová, a legkevesebb, hogy
bezárnak a bolondok házába. Kénytelen voltam felkelni, mert fáztam, ráadásul
hányingerem volt. Keserű volt a szám. Sikerült feltápászkodni, és kibotorkálni
a fürdőbe. Megnyitottam a csapot a kád felett. Belenéztem a tükörbe. Valami
fekete maszat volt a szám sarkában. Egy darabig csak bámultam, majd letöröltem.
Pár száraz fűszál. Nem volt erőm komolyabban foglalkozni vele. Bár a
fürdőszobában nincs ablak, mégis hallottam egy galamb turbékolását. Mindig
szerettem a galambokat. Olyan szépek, egyszerűek, mégis olyan kedves a hangjuk.
Csak akkor hangzott valahogy másként. Levettem a ruháimat és beleléptem a
kádba. Lassan leültem, majd hátradőltem. Jóleső zsibbadtsággal hagytam, hogy a
meleg víz egészen az arcom széléig beborítson. Jó volt.
Elég fáradt voltam, de ezen nem
csodálkoztam, keveset aludtam az utóbbi napokban, azt is elég zaklatottan.
Figyelnem kellett, nehogy a meleg víztől teljesen belelazuljak a kádba. Ha
erősen koncentrálok, talán össze tudok szedni egy értelmes magyarázatot a
történtekre, gondoltam. Hatalmasat dörrent az ég, azt hittem, vihar lesz. Kint
folyamatosan zúgott a szél, addig észre sem vettem. Jó, hogy a fürdőn nincs
ablak, igazán nem volt kedvem a fenyegetően beborult égboltot bámulni.
4.
- Tessék? Kicsit elkalandoztak a
gondolataim, bocsánat. Kezd kényelmetlen lenni ez a szék. Nem, nem kell, még
tudom folytatni. Hol is tartottam? Persze, a szomszéd nénitől kapott tündér.
Igen, ő szeptember 17-én költözött be hozzám. Örültem az ajándéknak, de maga a
szándék is jól esett. A néni temetését szeptember végén tartották. A
búcsúbeszéd a kápolnában rövid volt, de megható. Szép napfényes őszi nap volt,
lágyan susogott a szél, kergette a leveleket a temetőfal előtt, végig a
gyászmenet mellett egészen a nyitott sírig. Igyekeztem nem megbámulni a
gyászolókat, mert úgy tartom, fontos, hogy mindenki saját magányában tudja
elengedni a halottját. Ezért inkább a lábam elé meredtem, néztem az apró
kavicsokat, ahogy szétfröccsenek a csosszanó talpak alatt a fakuló fűre. Néma
menet volt, csak a sor végén kacarászott egyet-egyet egy karon ülő fiúcska, a
tudata még nem ért fel odáig, hogy elszomorítsa egy temetés. Furcsán oda nem
illőnek kellett volna lennie ennek a csilingelő nevetésnek, de mégsem hatott
annak. Inkább mintha csak a sírkövek tetején ülő kőangyalkák pajkos szólama
lett volna. A gyermek apja mégis egy kifli csücsökkel igyekezett gyorsan
elnémítani csemetéjét. Zavartan nézett körbe, de nem foglalkozott velük senki.
Rajtam kívül. Rájuk mosolyogtam.
A menet többi része leginkább
hozzám hasonló korú, vagy idősebb emberből állott, látszott rajtuk, próbálnak
nem gondolni arra, velük is igen hamar megtörténhet, hogy az utolsó útjukra
kísérik őket. A néni két unokája vezette a menetet, mellettük sétált a pap.
Láttam, hogy hozzájuk szól, de nem hallottam, mit suttog nekik.
A sírt a temető hátsó fala elé
ásták, egy óriási gesztenyefa árnyékába. Nyár közepén pompás lehet a virágok
illata. Talán a néni szerette a gesztenyevirág illatát… A hangulat nyugalmas
volt. És békés. Nem voltunk sokan, talán tizenkét-tizenöt fő. Ennek ellenére
nem tudott mindenki közvetlenül a sír mellé állni, de valószínűleg, nem is
akartak. Nekem persze a mély, fekete lyuk mellett jutott hely. A koporsó
aranyszínű vázon még a gödör fölött lebegett. Nyitva volt. Nem akartam látni a
nénit, mégsem tudtam levenni róla a tekintetem.
A szemem röpködött a fekete ünneplő ruha és a fényes cipő között, és
hiába akartam, nem tudtam megállni, hogy az arcára ne pillantsak. Megakadt a
szemem. Viaszosan fehér bőr fénylett elő a vánkoson, a megszokott vonások
éterien szétmállottak. A szürke haj keretezte arcon kiemelkedtek a pofacsontok,
köszönhetően a rikítóan rózsaszín arcpírnak. A szájára is valami pirosas színt
kent egy lelkes halotti sminkes. Szegény néni, életében sohasem láttam
kifestve. Kísérteties volt, ahogy a szél lebegtette a szempilláit és a haját.
Mintha mozogna. Nézve ezt a viaszos arcot, elmerengtem a halotti maszk
kifejezés jelentésén. Vajon honnan ered? Egyiptomból? Csakis szó szerint
értendő? Egy maszk, álarc, ami fizikailag ugyan elkülönül a halott arcától,
azonban szellemiségében mégis szorosan kapcsolódik az őt viselő emberhez?
Hiszen ez a maszk nem csupán egy sablonosított tömegtermék volt, ügyeltek rá,
hogy tükrözze a személyiséget. A nénin nem volt maszk. Csak festék. Mégis így
idegenebbül festett egykori önmagához képest.
Kicsit elmosolyodtam, mert a néni
meséi során megemlítette egy-két fiatalkori csínytevését. Mulatságos fricska
lenne tőle, ha utolsó tréfaként kinyitná a szemét és vidáman elkurjantaná
magát:
- Becsaptalak benneteket!
- Becsaptalak benneteket!
Persze, ez nem volt szép gondolat
tőlem, amióta ismertem, a néni nagyon visszafogott, csendes életet élt, nem
jutott volna eszébe ilyen morbid vicc.
Nem bírtam tovább nézni az arcát,
ezért tekintetemet inkább a föld felé fordítottam. A fekete göröngyök olyan
kövérnek tűntek, mintha nem sírhant, hanem veteményeskert létre készülődnének.
Amíg gondolataim kalandoztak, sorban mindenki a koporsóhoz lépett és megtekintette
a merev testet. Bár többnyire inkább csak az ünneplő ruhát nézték, vagy
szemüket a szorosan összekulcsolt kezekre függesztették. Féltek a halott arc
látványától.
A háttérben lassan mély rezgés
indult a levegőben. Egy pillanatig értetlenül néztem körbe, mi lehet az, de
akkor már öblös zúgással meg is szólaltak a kápolna tornyában lévő harangok. A
pap kicsit bosszúsan nézett fel, már kezdte volna a szertartást. Csak
kongtak-búgtak a harangok, érces hangjuk felverte a gesztenyefán pihenő
verebeket. Aztán szép lassan, méltóságteljesen halkultak el, pár perc múlva
újra csak a néma rezgés maradt a levegőben. Az emberek is teljes csendben,
tiszteletteljesen álltak, vártak, hogy a pap végre megszólaljon. Csend. Zavart
csend. Minden tekintet a pap felé irányult. Ő rémült arccal meredt a koporsóba.
Belenéztünk mi is. A néni sápadt-merev arcán, szorosan összekulcsolt kezein,
vasalt ünneplő ruháján kívül nem láttam semmit. Semmit, ami azt az
arckifejezést igazolhatná. A pap erőt vett magán, bólintott a két ott várakozó
sírásónak, akik gyászosan mélabús ábrázatot erőltetve magukra, lecsukták a
faláda tetejét. A gyászbeszéd nem tartott sokáig, közben a koporsót lassan
leeresztették a mélybe. Az emelőszerkezet csigái nyikorogtak nehéz terhük
alatt. A koporsó leért a gödör fenekére. Surrantak a kötelek, ahogy a sírásók
kihúzták őket a felszínre. Egy pillanatra minden újra megállt. A pap imára
szólított. Hangja halkan zsongott. Körülöttem a gyászolók a pap utasítását
követve lehajtott fejjel mormogtak. Az ima véget ért. Megint csend telepedett
ránk. Ezúttal áhítatos csend.
- DURR!
- DURR!
Egy gesztenye hatalmasat koppant
a koporsó tetején a mélyben. A pap ijedten felkiáltott, a fejéhez kapott és
megtántorodott. Majd mielőtt bárki megállíthatta volna, térdre borult a nyitott
sír mellett és mélyen belehajolt. Két kézzel, őrjöngve kapkodott a gesztenye
után, de nem érte el, csak kövér földrögöket szórt fel a levegőbe. Mindenki
elhűlten bámulta tajtékzását. Az egyik sírásó felocsúdva a döbbenetből, a pap
karja után kapott és felrántotta a földről, majd megpróbálta odébb ráncigálni.
De a pap kitépte magát a szorításából és visszahajolt a sír fölé. Megcsúszott a síkosra taposott földön és
fejjel előre a gödörbe zuhant. Nem őrjöngött többet, kitörte a nyakát.
5.
- Hát hogyan végződött volna? A
papot kiemelték az érkező mentősök, de már nem volt mit tenni. A gyásznépből
két idős asszonyt bevittek a kórházba, mert sokkot kaptak. A sírásók pedig
bejezték a temetést és feltöltötték a sírgödröt. Végül is, ezért fizették őket.
Szépen rálapátolták a földet a koporsóra. Megtelt az üreg. Ráépült a domb.
Beleszúrták a fejfát. Amíg az egyik munkás elrendezte a síron a koszorúkat,
addig a másik körbetaposta a domb oldalát. Eltűntek a pap őrületének utolsó
nyomai is.
Miután végeztek, hárman maradtunk
a sír mellett a néni két unokájával. Ők kis ideig még olvasgatták a koszorúk
szalagjain cifra betűkkel írt, örökkévalóságnak szánt búcsú üzeneteket. Majd
megfordultak és hazamentek.
- Én? Én is hazamentem. Csak a lelkem maradt ott a temetőben a nénivel és a pappal.
- Én? Én is hazamentem. Csak a lelkem maradt ott a temetőben a nénivel és a pappal.
A temetős eset után nem
találkoztam többet a néni unokáival. A lakást eladták, az új szomszédokat pedig
már nem nagyon ismerem. Az életem morbid fordulatot vett. A megszokott nyugodt
mindennapokat felváltotta ez a nyughatatlan lázálom szerű lebegés. Egyre inkább
úgy érzem, elvesztettem a hatalmat az életem felett. Mintha egy bonyolult
fejtörőt kellene megoldanom, csak ebben benne is élek. Szeretnék szabadulni, de
nem találom a kulcsot. Pedig érzem, egy apró momentum elkerülte a figyelmemet,
ha rálelnék, ha megérteném, megoldódna minden.
És most, hogy lassan leszáll az
est, itt ülök és mesélek. Mintha jobb dolgom nem is lenne. Talán nincs is.
Nézlek, ahogy itt vagy előttem mozdulatlanul, némán, a szemed olyan hideg,
elutasító. Hát neked sem kellek már? Nagyot lódul hirtelen a szoba. Leülök az
ágy sarkára.
Innen a szemben lévő ház oldalát
látom. Rajta a vízköpő. Csúf példány, annyi szent, mégis minden esőzés
alkalmával rendíthetetlenül teljesíti kötelességét, száján zubog a víz, vagy
csörgedez lassan, de folyik a víz, folyik, megóvja az épület oldalát a
beázástól. S talán a gonoszt is távol tartja. Ma nincs vihar. Csendes az ég,
nem üzen semmit, nem küld követet, ki megzavarhatná álmaimat. Csak a vízköpő
les folyton sanda szemmel, kajánul vigyorogva. Mi az, mit nézel megint? Te is rab
vagy, megérthetnél. Folyton csak néz. Elfordítom a fejem, ne lássam az undok
pofáját. Az ég alján halvány fény – a nappal utolsó foszlánya. Ránehezedik a
sötétség, lenyomja a látóhatár alá, elmerül a semmiben. Talán a föld másik
oldalára bukik. Pedig itt lenne rá szükség. Egyre erősebben dobol fülemben a
vér. Lüktet a szívem, minden dobbanás nagyot lök a mellkasomon. Érzem megint,
hatalmába kerít valami megmagyarázhatatlan, átjár, késztetéssel tölt el, nem
tudom legyűrni. Hullámokban tör rám, orvul, aljason, semmi udvarias bevezetés,
csak zúdul, a szemem káprázik, sötét van, nem látok, a fülemben vatta, számban
megbénult a nyelvem, csak az agyam forog, nem tudok mozdulni, mi ez, hagyom,
nem állok ellen, jöjjön, ha kell, de nem változik, hullám, hullám, hullám…
Mint rég letűnt korok sámánjai,
amint a dobot verik, dübörög a kapu túloldala, nem e világi lények üdvözlete ez,
kiáltó értelmetlenség, mit akartok tőlem? Ordítanék, de nem tudok. A kezem
magától mozdul. Gyertyát gyújtok, imádkozom a megváltásért. Némán, belül. A
fény óvatos pislákolása mint vezércsillag mutatja az utat. Lassan csillapodik a
hangzavar. Libben a függöny az ablak előtt.
Halvány árny táncol, majd a falon függő tükörre vetül. Az árnyék mélyül,
beleolvad a tükörbe. Libben a függöny az ablak előtt.
Csak állok egy-helyben. Nem tudom
pontosan, mióta, talán pár perce, talán régebben. Tényleg nem tudom, mikor
álltam fel az ágyról. Nincs még egészen sötét, de a tükrön a foltot már nem
látom tisztán. Elmosódott paca lett belőle. Annak érzem a saját tudatomat is,
csak egy elmosódott pacának, egy foltnak valahol a falon. Egy unalmas, szürke
falon. Csak áll végtelen idők óta, céltalanul. Az egyetlen dísz rajta ez a
régi, kopott tükör. Hogyan került oda? Mindig is ott volt. Egy tétova elme
kósza ötlete nyomán, a tervtelenség véletlen kis fricskájaként. Nem valami szép
tükör, ha belenézek, némileg szabálytalan képet mutat. Nem csoda, az évszázadok
nyomasztó gőggel préseltek ki belőle minden szépséget. Egy csöppnyi báj, annyi
nem maradt a korábban lágy kellemmel bíró kritikusban. Hiszen kritikus volt ő,
a tükör, mindig csak a nyers valóságot mutatta. Semmi szépítés, semmi
udvariasság. Semmi jóindulat. Lehet, ezért haragudott meg rá az idő, s tépte szét
vasfogaival. Most már csak pattogzó festék a kereten, néhol kilóg a fa, s az
arca… Homályos, mint a derengő holdvilág egy fagyos téli éjszakán. Felé nyújtom
a kezem, bár, kicsit félek megérinteni. Olyan félelmetes az elmúlása. Lassan
simítok végig a szélén, lágyan, épp hogy ujjheggyel. Érzem, milyen rücskös a
felülete. A festékréteg maradéka pereg a földre. Érdekes, mintha valami
faragást tapintanék. Hosszanti minta, körbefut a kereten, tekereg, talán egy
kígyó. Ovális a tükör, a tetején egy nagyobb dudor kiáll, körülötte ágas-bogas
motívum. Persze, faágak. És alma. Kis édeni tükör, mit akarsz nekem mondani?
Simogatom tovább, most már kicsit bátrabban, de nincs más díszítés. Lágyan
megnyomom a közepét: az ujjam nyomán fodrozódó hullámok keletkeznek, hát ez mi?
Tömör anyagot vártam, de mint egy kocsonya, enged a nyomásnak. Nem hiszek a
szememnek, belenyúlok a lyukba. Valami
megragadja a kezem, és maga felé húzza. Libben a függöny az ablak előtt. Most
jövök rá, a huzat miatt. Félig elnyelt a tükör. Megadom magam. Hirtelen
elernyed a függöny. Elernyed a kezem is. Megrázom a fejem. A falnak
támaszkodom. Látom az apró rücsköket a festék alatt. Végighúzom rajta két ujjam
hegyét, érzem a bőrömön a nyomást. Felszakadt a seb, megint vérzik. Nem érdekel.
Egyszer csak meglátok valamit a
tükörben. Egy opálos folt, ami kezd alakot ölteni. Kaján kis mosoly. Persze, a
tündér. Gyorsan megfordulok, hol van? A tükörben nem tudtam rendesen kivenni.
Az ágy alatt? Már látom, te fogod. A testére csavart szalag kioldódott, most végigfut
a karodon, egészen a nyakadig. Nem hiszem, hogy ez jó ómen, hagyd, hogy
levegyem rólad.
- Engedd, kérlek, ne szorítsd
annyira, a nyakadra tekeredett egészen! Várj… nem kapok levegőt! Engedd el!
Neee, Istenem, neeee… Akkorát sikítok, hogy a dobhártyám belefájdul. Zakatol a
szívem, zúg a fejem, hurrikánként dübörögnek agyamban a gondolatok, neeeee! Nem
kapok levegőt, hörgök csak kétségbeesetten, ne tedd! Kelj fel, miért fekszel,
engedd el! Megfulladok. Az arcod. Ne nézz így! Isteneeeem! Te – én. Én fekszem
itt. Ez az én nyakam. Az álnok tündér szalagja. A nyakamon. Nem lehet igaz,
csak újabb lázálom az egész, az út, a kísérő, a szalag a nyakamon, fekszem,
fázom, egyedül vagyok, én vagyok, csüggedt belenyugvás vagyok. Halott vagyok! Halott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése