Farkas

Prológus

Most már azt gondolom, minden akkor kezdődött, amikor kisgyerekként először láttam kettéhasadni egy óriási fa törzsét. Szép, derűs őszi nap volt, a családommal-, apámmal és két húgommal- kimentünk a tanyánk melletti erdőbe, fát venni télre, tüzelőnek. Jól ismerte apám az erdészt, gyakran segítettek egymásnak. Apám, amolyan ezermester lévén mindenre kapató és használható volt a ház körül, míg az erdész, cserébe a kétkezi munkáért fát adott. Hasznos barátság volt ez kettejük között, amit gyakran meg is ünnepeltek némi itóka társaságában. Húgaim bolondos kis lények voltak még akkor, öt és hét évesek, más gondjuk nem volt, mint az erdész feleségének konyhájában kóstolgatni a frissen sült almás pitét. Engem nem vonzott a sütemény illata, sokkal inkább a természeté: a meleg, napsütötte széna szaga, amit a szél hozott felénk a szántó széléről, a fák törzsére tapadó moha dohos, fanyar illata, a gomba enyészetet árasztó, átható aromája. Így nem csoda, ha én azon a napon sem a konyhában sertepertéltem, hanem a favágó mellett ácsorogtam egy kis földkupac tetején, büszkén tekintve körül, vajon mindenki látja-e, milyen ügyes nagylány vagyok.

Sokáig csattogott a fejsze, ropogott a fa, nyikorgó, recsegő hang töltötte meg az erdőt. Minden ütés után egyre mélyebben közelítették meg a sötét ágak a földet. A mozdulat számomra tiszteletet fejezett ki, mint egy lakájé, aki kétrét görnyed gazdája előtt. A hódolatot láttam megtestesülni ebben a halálos bókolásban, a felsőbbrendűség elismerését. Néztem a fát és nem éreztem mást, mint kíváncsiságot, vajon mi lesz a vége. 

Az utolsó pár csapás előtt a favágó rám szólt, hogy álljak arrébb, mert még rám dől a fa, és a végén őt fogják felelősségre vonni. Addig nem gondoltam rá, hogy én veszélyben lehetnék, ezért kicsit meg is sértődtem. Miért gondolja ez az ostoba ember, hogy engem bántana a fa? Hiszen meghajol előttem. De amikor másodszor szólt rám, meglehetősen emelt és udvariatlan hangon, engedtem, párat oldalra léptem. Egyetlen súlyos, elnyújtott megadással dőlt le a fa a rönkről. Az esésében méltóságot véltem felfedezni, néma örömöt és megkönnyebbülést. Hirtelen egy kósza ág arcon csapott, éreztem, hogy a vér kiserked a nyomán. Felkiáltottam meglepetésemben, és a röhögő favágó kezéből kitépve a baltát, őrjöngve kezdtem csapkodni a vékonyabb ágakat, míg a dermedtségből felocsúdó ember vissza nem vette tőlem a gyilkos szerszámot.

-          Ha ezt elmered mondani bárkinek, megöllek! - suttogta a fülembe.

1.      Mira

Ahogy az utóbbi hónapokban mindig, ma is felriadtam álmomból. Mérhetetlen csalódás éreztem. Már majdnem ott voltam. Pedig egészen véletlenül kerültem a környékre, nem is tudom pontosan, hogyan. Egy hullámvasúton ültem, de nem a szokásos kocsiban, hanem egy törött játékmotoron, amit magam alá kellet szorítanom, hogy le ne zuhanjon. Mélyen tekergőzött a sínpár lefelé, fák ágai között, kis faházikókon keresztül. Aztán egyszer csak észrevettem, már nem a hullámvasúton vagyok, nem is a motoron. Ismerős a környék. Egyből beugrott, ott vagyok megint. Nagyon régen nem jártam arra. Emeletes lakóházak az út mellett, hosszú szürke járda, de valahogy minden lakatlannak tűnik. Ahogy jobban körülnéztem, rájöttem, hogy a házak többsége romos, sőt, van, amelyiknek a fele hiányzik, és belátni az elhagyott lakásokba. A járda régi, poros, a levegő is szürkés. Sehol senki. Megyek előre. Tudom, hová tartok. Jobbra kanyarodom, és meglátom a játszóteret. Szerencsére ez zöld, és itt már van élet is. Pár gyerek hintázik, egy család jön szembe- apa, anya, két, vagy három gyerek, nem érdekel annyira, hiszen már felfedeztem a házat. Ott van jobbra, a sarkon. Elindulok arra, a lépcsőház ajtaja nyitva. Megtorpanok, mert az ajtóval szemben, a lépcső alján egy idősebb nő ül, egy kopott tűzhely mellett. Az arcát nem látom, lehajtja a fejét. Balra fordulok a postaládák felé. Három sorban helyezkednek el, összesen kilenc darab. Megrongáltak, és vastagon áll rajtuk a por. Egyből a bal felsőt nézem, de ismeretlen rajta a név. Leginkább firkált fecni valódi névtábla helyett. A mellette lévőkön is. Mélyet dobban a szívem, csalódottság önt el. Nézem a másik két szint dobozait, azokon a nevek valós embereket rejtenek. Mindegy, ez akkor is csak egy alternatív hely, nem a valóság. Közel járok, de még nem sikerült megtalálnom. Megfordulok, a nő már eltűnt. Kilépek a szabadba, és ekkor felriadok.

Olyan régóta keresem ezt a házat, nem csak álmomban, ébren is. Néha nem is tudom, melyik a valóság. De nem tudom, miért akarom megtalálni, mi dolgom lenne ott. Talán valakit keresek. De ez csak kósza megérzés, halvány sejtelem, kézzel fogható, racionális oka nincs. Legalábbis még nem jöttem rá.

Készülődnöm kell, hogy ne késsek el. Egy újabb lélekölően izgalmas nap az irodában. Mint két éve mindig, kivéve ünnepnapokon. Elég unalmas az életem, be kell látnom, de legalább biztonságot ad. Megnyugtatnak az ismerős keretek. Minden nap ugyanolyan. Reggeli készülődés egyedül, séta a munkahelyre, kb. húsz perc alatt beérek. Taposómalom, fásult közöny, bólogató fej, határidők, újabb feladatok, méla undor. Kora este bevásárlás a lakás melletti kisboltban. Vacsora. Tv. Hétvégén a tevékenységeim köre kiegészül némi kocogással, vagy sétával a folyó parton. Az egyetlen, ami képes kirángatni az unalomból, a könyv. Lehet regény, krimi, dráma, útikönyv, mindegy, a lényeg, hogy amíg olvasok, más ember lehetek. Ott vagyok én is ahol a hős, azt teszem, amit ő, érzem a fájdalmát, örömét, érzem az ételei ízét… Olyankor szabadnak érzem magam, és újra bátornak. Nem valakinek, aki semmiben sem bízik, pláne nem saját magában.

Úton az iroda felé, újra eszembe jut az álmom. Érdekes. Valahogy el kellene felejtenem ezt a bűvös vonzalmamat, mert csak felőröl. Hiszen mindössze egy álom.

2. Kiscsillag

Kinyitom a szemem és anyát látom magam mellett, ahogy mosolyog rám.

-          Gyerünk hétalvó, hasadra süt a nap!

Mindig ezt mondja nekem. Vicces. Télen nem is süt a pocakomra a nap. Nem akarok még felkelni, inkább magamhoz szorítom a zsiráfomat és úgy teszek, mintha aludnék. 

-          Látlak, kis hamis, nem is alszol, hiszen hunyorogsz!

Nevet. Szeretem, ahogy nevet. Olyan csilingelős hangja van. De felkelni azért nem akarok.

-          Neeeeee, anyaaaa, neeeee, add vissza a takarómat!

-          Gyere csak Kiscsillag, ha most szépen felkelsz, lehet, hogy meglepetés vár a konyhában.

Nagyon szeretem a meglepetéseket, mindig finomságot kapok, vagy játékot, vagy a nagymama visz el játszani? Gyorsan kiugrok az ágyból, anya megpróbált elkapni, de én sokkal gyorsabb vagyok. Kifutok a konyhába, hadd lássam, hol a meglepetés? Nem látok fel az asztalra, felmászok a székre: így ni. De itt nincs is semmi!

-          Anyaaaaaaa, becsaptál, itt nincs semmi meglepetés!

-          Nézd csak meg jobban Kiscsillag! Közelebbről.

Nem látok semmit, pedig az asztalra nyomom az orrom. Csalódottan ülök le, pont, mire anya is kijön a szobából. Az ölébe vesz, megsimogatja a hajam, majd egy puszit nyom rá.

-          Na, nézd, ezt az akaratos nagylányt, csak nem sírsz? Nézz ide szépen, itt a meglepetés:

És az ujját követve látom, hogy tényleg van ott valami. Egy rajz az asztal fájába karcolva, csillog is a reggeli fényben.

-          Mi ez anya?

-          Ez kicsim, a te védő amuletted. Mutatja, hogy itt mindig otthon vagy, biztonságban a családoddal. Belevéstem a neved, látod? Ezek a te betűid, egy kis csillagba foglalva. Megszórtam csillámporral is, hogy mindig ragyogó életed legyen. Tetszik?

-          Gyönyörűséges! Szeretlek anya!

-          Én is nagyon- nagyon-nagyon szeretlek, Kiscsillagom!

3.  Mira

Tegnap reggel, úton munkába, még úgy gondoltam, az a nap sem fog csalódást okozni, a menet ugyanaz lesz, mint mindig. Hát tévedtem. Egész különös dolog történt a szomszéd sikátorban. Kora este, sötétedés után megtámadtak egy középkorú férfit, de nem rabolták ki. „Csak” ráijesztett valaki, egy kést lóbált az arca előtt. Pár perc volt az egész, majd a támadó elfutott. A szomszéd irodában dolgozó titkárcsajtól hallottam a sztorit, neki a ház takarítónője mesélte, akinek az a rendőr a sógora, aki kiszállt az esethez. Állítólag nem akart semmi más a támadó, mint, hogy ez a szerencsétlen pali vallja be a bűneit. Annyira megijedt, mesélte a rendőrnek, hogy készségesen beismerte, vásárláskor rendszeresen eggyel több zsemlét tesz a zacskóba, mint ahány darabot bemond a pénztárnál. A támadót nem ismerte fel, sötét is volt, meg az arcába húzta a csuklyáját. Halk, de határozott és fenyegető hangon beszélt. Hát ennyi. Kész röhej, ez nem Chicago. Még jó, hogy nem szúrta le. Mindenesetre a rendőr azt mondta, pár napig itt fog posztolni két járőr. Jó is lesz. Semmi kedvem egy késsel a hátamban végezni. Az egészben a rablás nélküli támadás a legkülönösebb. Mit akart vajon a férfi, ha nem pénzt? Vallja be a bűneit…tisztára, mint a középkorban. Mint egy sötét igazságtevő. Bár, azért kíváncsi lennék, mi az oka annak, hogy pont ezt az idősebb pacákot szemelte ki, vajon tud róla valamit? Lehet, hogy az öregnek kutyája van, és nem takarította fel a kutyagumit sétáltatáskor. Hehe. Viszont ami a legérdekesebb, pont tegnap kezdtem egy új krimit olvasni. Elég hasonló a sztori eleje, csak ott a gazfickónak alapos erkölcsi indoka van a támadásokra. Mármint szerinte.

                                                                 - Folyt. köv.-

A kép a fineartamerica.com oldalról származik.